Futás közben is Koló ad erőt az 50. születésnapját ünneplő Bognár Viktornak
"Az edzésmunka olyan, mint a sz@r, előbb-utóbb úgyis kijön" – idézi kedvenc mondását Bognár Viktor Wichmann Tamástól. Végtelenül tisztelte a Bajnokot, ahogy rajongással szerette Kolonics Györgyöt is. Ilyen őszintén csak az tud rajongani, aki átlátja a tehetség, a szorgalom és az áhítatos alázat szentháromságát. A Kolonics György Alapítvány kuratóriumi tagja ilyen. Bognár Viktor augusztus 29-én 50 éves.
- Nemrég Brácsát, vagyis Trebitsch Andrást köszöntöttük, aki szintén kuratóriumi tag és szintén 50 éves, most pedig téged. Egyrészt klassz ez a 71-es évjárat, másrészt Kolóhoz nem csak személyes emlékek fűznek, de Brácsa is kapocs volt köztetek.
- Igen, Brácsa szerintem Kolónak is az egyik legjobb barátja volt és nekem is az, az ő hatására vettem Gödön telket, ő segített szakembereket szerezni az építkezéshez, ráadásul ő a nagyobbik lányom keresztapja. A kenuzás sok más mellett ezért is jó, az ember tényleg életre szóló barátságokat kötött a vízitelepen.
Kenuzás helyett jogi egyetem
- Hogyan kezdted? Miért pont a kenut választottad?
- Úgy 11 éves lehettem, amikor a két évvel idősebb unokatestvérem lecsalt az Újpesti Dózsa Tímár utcai vízitelepére. Nagyon jó társaság volt, szilveszterkor a mai napig összejárunk focizni, Benő bácsi (Hrazdil Vilmos) megszerettette velünk a sportágat, megvoltak az alapok. Aztán Soltész Árpád lett az edzőnk, ő például október 6-án húzódzkodás közben megtanította nekünk az aradi vértanúk nevét, vagyis mindig kaptunk egy kis pluszt a sportolás mellett.
- Mennyire számított az életedben az eredményesség és mennyire a közösségi élmény?
- Átmentem a Honvédba, ahol Parti Zoli lett az edzőm. Itt a családias hangulat után már egy kissé ridegebb közeg fogadott, talán harciasabb volt a szellemiség, de végül ez a közösség is nagyon jó baráti csapattá kovácsolódott, velük is rendszeresen összejárunk. Parti Zoli is kikérdezte a leckét az edzőtáborokban, nemrég egy kisbusszal el is mentünk hozzá, azóta elköltözött vidékre, vagyis rá is jellemző volt, hogy nem csak a kenu volt a fontos, hanem a tanulás és az élet más dolgai is. Ami az eredményességet illeti, a hosszabb távokon voltak sikereim, Pap Ferivel megnyertük például a szegedi Kőolaj-kupa 20 kilométeres versenyét az ifik között, de egész más szint voltam, mint mondjuk Koló. Volt egy év, 1989, amikor én az országos bajnokságon bejutottam a döntőbe, ő viszont nem, nem sokra rá azonban ő már világbajnokságon indult, én pedig abbahagytam és inkább az egyetemi tanulmányaimra összpontosítottam.
Koló túl jó volt erre a világra
- Kolóra hogy emlékszel vissza ezekből az időkből?
- Jó régen, ’86-ben láttam először. Serdülőként és ifiként még nem volt annyira eredményes, mint később, de mindenki csodájára járt annak, ahogy evezett. Az, hogy nem voltak még akkora sikerei, arra vezethető vissza, hogy vékony volt, sokkal kevésbé izmos, mint a többiek. De, amikor már nem ez számított, hanem inkább a tudás, egyből megmutatkozott a zsenialitása eredményekben is.
- Olyan szépen beszélsz róla, ami érthető, hiszen őt tényleg mindenki szerette. Viszont a te rajongásod talán még a többiekénél is mélyebb, élőbb.
- Én azon, ami történt, még nem vagyok túl, sokat gondolkozom rajta, hogy mi miért történt. És azzal nyugtatom magam immár 13 éve, hogy azért kellett elmennie, mert talán neki így volt a legjobb. A sport egy egzakt dolog, mérhető az eredmény. Az élet nem mindig az. Ő túl jó volt erre a világra. Tele kétellyel és bizonytalansággal. Nem árulok el titkot, hiszen a cégadatok nyilvánosak, hogy a halála előtt egy héttel járt nálam utoljára, céget alapított. De abban is tétova volt és túl óvatos. A kenu volt az ő világa, ahol lehetett becsületes és tisztességes, és ahol az alázat kifizetődött.
- Jelenleg ügyvédként az alapítvány ügyeit is intézed, vagyis te más módon is összefonódtál Kolóékkal.
- Olyannyira, hogy a halála után a hagyatéki ügyek intézésével is engem keresett meg a család. Tudod, az ő halála tényleg valódi, közösségi veszteség volt. Amikor a nővérével elmentünk az önkormányzatba, a hagyatéki ügyintéző is zokogott.
- A kuratóriumi tagokat ismerve és az alapítvány hatékonyságát látva gyakran gondolkozom azon, hogy mi az, ami ennyire különleges ebben az egészben. És arra jutok, hogy az alapítvány valóban igaz, jó emberek gyülekezete. És ez manapság óriási kiváltság.
- Örülök, hogy így látod, de én erre is csak azt tudom mondani, hogy ez Koló érdeme. Ő benne működött egy filter, egy szűrő. És csak olyan embereket fogadott el, akik becsületesek, tisztességesek. Nem tudatosan működött ez benne, hanem ösztönösen alakultak ezek a kapcsolatai, barátságai. És tulajdonképpen most ennek az eredményét látod, hiszen a kuratóriumban csak olyanok vannak, akikhez kötődött, kivéve a Ludasi Róbert helyére bekerült Horváth Noémi, aki viszont odaadó munkájával sokat tett hozzá az alapítvány hatékonyságához. Szoktam azon töprengeni egyébként, hogy ha ő látja fentről, amint mi csetlünk-botlunk idelent, mit gondol. Remélem, elégedett velünk.
Ultrafutás után büntetlenül lehet sört inni
- Ugyan belőled nem lett olimpiai bajnok kenus, de amellett, hogy sikeres ügyvéd vagy, igen elkötelezett ultra-, illetve terepfutó lett belőled, 100 kilométeres versenyeken indulsz, idehaza és külföldön, brutális hegyvidékeken. Hogyan? Miért?
- Még az egyetemi éveimben Hollandiában futottunk egy váltóversenyen, és a felkészülés során éreztem, hogy mennyire jó hatással van rám ez a mozgásforma, pedig korábban a téli alapozáskor nem igazán rajongtam érte. 1996-tól kezdve minden olimpiai évben lefutottam egy maratont, 2006-tól a téli olimpiák évében volt a teljesítés. 2010-ben már edzéstervvel futottam, a szintén 71-es évjáratú Jakus Béla korábbi kenus sporttársam, Koló edzőtársa segített, és ezzel együtt az egész futás dolog elmélyült az életemben, azóta minden évben sikerül a maratoni távot teljesítenem. Bélának hála ezekben az időkben állt össze a Váci Jedik baráti futócsoport. Egyre többet futottunk így közösen, a több órás közös edzések, majd a terepversenyek összehozták a csapatot és a távok is egyre hosszabbak lettek.
- Ez érthető, de azért Németország legmagasabb pontjára, a Zugspitz-re nem minden futó szalad fel egy 101 kilométeres verseny keretében.
- Lépésről lépésre haladva jutottam el erre a szintre, többek között a Mátrabércet, a Piros85-öt, a Bükki Hardot, a Kinizsi100-ast és az UTH-t is teljesítve. Hát, ez valahol arról szól, hogy az ember lépjen ki a komfortzónájából és ismerje meg jobban önmagát. Meg persze arról is, hogy utána büntetlenül ihasson meg egy korsó jéghideg sört. És tudod, az egész arról is szól, hogy Koló soha semmit nem adott fel. Otthon a pincében csináltam egy kis edzőtermet. A falra az ő fotója van kitéve. Minden húzódzkodáskor ott van velem és minden futóversenyen, a nehéz pillanatokban is arra gondolok, hogy ő biztosan nem állna meg.
Minél többet visszaadni a társadalomnak
- Te átmentél Gyuri szűrőjén, az a vélekedés rólad a kenus körökben, és én is úgy látom, hogy odafigyelsz az emberekre, ráadásul nagyon szelíd, békés természet vagy. Ami, ha jól tudom, tettekben is megnyilvánul, aktív tagja vagy a gödi Rotary Klubnak. Mit ad neked ez a tevékenység?
- Sok minden más mellett két fontos küldetésünk van, az egyik a Sport and Fun nyári táborunk, amelynek keretében külföldi és magyar gyerekeket táboroztatunk, a másik a helyi iskolák közötti futóverseny, ahol nem az nyer, aki a leggyorsabb, hanem az, aki az iskola létszámához arányosan a legtöbb futót tudja indítani. Mindkét program során óriási élmények érik a gyerekeket, az egyik évben a futóverseny előtt egy túlsúlyos kislány szomorkodott, hogy ő bizony nem fut le 1911 métert, neki ez túl nagy kihívás. Aztán végül persze, hogy lefutotta az osztálytársaival együtt és nagyon boldog volt, hogy neki is sikerült. Ahogy a gyerekeket töltik ezek az események, úgy engem is. Az én indíttatásom az, hogy úgy vélem, egy-egy ember sikere függ az egyéni felelősségtől, de függ a társadalomtól, amely hozzásegíti a boldoguláshoz. Én minél többet vissza szeretnék adni a társadalomnak, a közösségnek abból, amit kaptam. Mindennek az alapja az odafigyelés, hogy meghallgasd, mi a fontos a másiknak, mire van szüksége, mi bántja. Koló ugyanilyen volt, figyelt másokra, ami abból adódott, hogy elképesztően szerény és alázatos volt. Hiába nyert már világbajnoki címeket és olimpiákat, ugyanúgy számon tartotta maga körül az embereket, érdeklődött irántuk.
- Te megfejtetted a titkát?
- Nézd, egyszer, azt hiszem, pont Brácsa mondta, hogy lement a vízitelepre 15 év után és Koló még mindig ugyanazt csinálta, evezett és húzódzkodott. Ugyanott, ugyanúgy. Iszonyatosan alázatos volt. A mai világban azt mondanák, hogy már-már furcsa. De a kiemelkedő sikerekhez kell ez a furcsaság. A monotonitástűrés és az a fajta elszántság, ami csak nagyon kevesekre jellemző. Aki ismerte, ismeri a szüleit, azt tudja, hogy a szerénység és az alázat forrása ott fakad, őnáluk. Gyuri ezt vitte tovább elképesztő tehetséggel és szorgalommal kiegészítve. A titka az, hogy mert odafigyelni másokra. Mert kérdezni. Követte a riválisait. Mindent tudni akart. És azt beépítette a saját kenuzásába. Azt is Brácsa mondta, hogy nem sokkal a halála előtt megkérdezte, vajon lesz-e ára annak, hogy neki mindig minden sikerült. Nem tudta abbahagyni, 36 évesen sem tudta abbahagyni, mert ez volt az élete. És akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz a halála is.