Család és kenuzás kísérik az 50 éves Csáky Laci útját

Csáky László a Kolonics György kuratóriumának tagja a mai napon ünnepli 50. születésnapját. Ennek alkalmából beszélgettünk vele a kajak-kenuról, családról, munkáról, illetve Kolóhoz fűződő kapcsolatáról. Boldog Születésnapot kívánunk Laci!

Család és kenuzás kísérik az 50 éves Csáky Laci útját

Hogyan kezdődött a sport és a közted immár negyven éve fennálló kapcsolat? 

 Egy pillanat műve volt a szerelem és hogy megérkeztem az életre szóló helyemre a kenuval. Toborozni jött be az általános iskolába „Zsiga Bá” (Székely Zsigmond edző) 1984 szeptember elején és mondta, hogy akinek kedve van, mehet evezni másnap a Margitszigetre és kipróbálni azt, amiről itt most Ő beszél.  És így lett a szerelembe esés időpontja a másnap. Egy fa PC7-es kenuba beültetett, kaptam egy lapátot, még három új gyereket, meg pluszban négy „öreget” mellénk és kezdésnek megkerültük a Szigetet. Áteveztem kettő híd alatt, lestem a kajakos nagylányokat, néztem, hogy a nagykenusok milyen izmosak, kikerültük közben hősiesen a sodrásban a gigantikus szörnyként magasodó Honvéd úszóházat és láttam a vízről egész Budát, meg Pestet. Közben sütött a nap, éreztem, hogy barnulok és akkor és ott marha büszkének és kiváltságosnak gondoltam magam. Negyven éve volt. Ezek az érzések nem változtak egy cseppet sem. Maximum a Honvéd ház nincs már a Szigethez láncolva. 

Miért hagytad abba végül a kenuzást? 

Főállású kenus voltam Kolóval, Hütivel, Szuszival, a “Csepelben”. Sportállásig vittem, ez volt egy ifi kenus rögeszmés célja akkoriban. Főállásban kenuzni, az igen, az valami. Ifi VB ezüstérem, világkupa arany, IBV ezüst és sok magyar bajnokság volt a tarsolyomban, mikor bekerülhettem a legendás (na nem miattam volt illetve lett az) Robi csapatba. Kolóékkel mentünk be Budára fánkot enni kettő edzés között, majd miután visszatértünk a csepeli telepre, egy kenus barátom megmutatta az új és jó gyors “nyugati” autóját. Anyósülésen ültem mikor egy kerítésnek csapódtunk egy kanyarban az én oldalamon. A zárójelentés szerint, harmincöt helyen tört el a jobb kezem. Sok műtét jött még néhány évig, majdnem újrakezdtem, de addigra már elvitt a karrier, illetve tudtam, hogy Kolóék olyan magasságokba értek, soha nem tudnám megverni őket. Így maradt a civil élet. 

Kolóval, hogy ismerkedtél meg? 

 Koló kettő évvel volt idősebb nálam, így bár tudtam róla, de én a Dunán edzettem mindig, ő meg Csepelen a “kiságban”. Vizen nem találkoztunk soha. Versenyeken láttam és követtem az eredményeit, mint leendő ifi versenytársamét.  

A barátságunk igazából 1990-ben kezdődött, mikor a válogatottal együtt mentünk ki Romániába az akkor talán utoljára megrendezett IBV-re. Ezeken a “szocialista világbajnokságokon” minden országból kettő versenyző indulhatott egy adott versenyszámban. C1 1000 méteren Koló és én. Megvertem kettő századdal. Ő lett a harmadik, enyém lett az ezüstérem. Én makk egészséges voltam, Koló valami komoly takonnyal küszködött. Egészségesen (már úgy értem, ha Ő egészséges) nem hiszem, hogy megverem. Ott már hasított nagyon, következő évben felnőtt VB-n indult tizenkilenc évesen. Pedig durva kenus felnőtt mezőny volt akkortájt hazai vizeinken. Hazafelé egymás mellett ültünk a buszon. Így lettünk ismerősök, majd később barátok.  

Közel állt hozzád? 

Koló belső körébe én nem tartoztam bele. Azt hiszem. Először versenytársak voltunk, majd az üzleti életben, mint “celebet” hívtam meg sokszor tréningekre és együtt dolgoztunk. Nehéz természet volt, én is az vagyok. Ez inkább kölcsönös tisztelet volt, mint barátság. De abból a nagyon mély. Nekem Ő legenda volt, minden álmomat, ami a kenuhoz kapcsolódott, Ő valósította meg. Jelleme, rögeszméje, önmegtartóztatása, illetve önmaga feletti uralkodási képessége, vágyainak megzabolázása és tudatossága tette azzá, ami lett és amivé halála után vált. Hiányzik.  

Sportpályafutás, sérülés, civil élet és családalapítás. Mesélj egy kicsit a családodról!

 Huszonöt éve élek a feleségemmel, három gyermekünk van, kettő nagylány, akik természetesen a szerelmeim, illetve Soma fiam, akivel heti három-négyszer kenuzunk közösen és akinek a történetét a kedves olvasók jól ismerik. (www.somakonyv.hu). 

Nagylányom (Dorka) a salzburgi állami egyetemen tanul orvosbiológiát német nyelven, kint él és ügyesen, önállóan ugorja meg az élet dobta feladatokat. A “kicsi” (Liza) lányom jövőre érettségizik a Budapesti Osztrák Gimnáziumban és valószínűleg az Innsbrucki Egyetemen tanul tovább. 

Soma fiam a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának diákja és a rehabilitáció mellett egyéni tanrendben küzd az érettségi (még kettő év) megszerzéséért. 

Érdekes, hogy a feleségemet is egy indián kenuban ismertem meg. Történt egyszer, hogy arany barátom szólt, hogy az akkori barátnője (az én mostani feleségem, de azóta is barátok vagyunk!!) szeretne egyszer átevezni a Margit Híd középső pillérén lévő alagúton, amely apálykor beevezhető de persze szigorúan tilos. Igazi kenusként azonnal felajánlottam, hogy viszünk egy indiánt a KSI-ből és átevezünk. Így is lett. Ott és akkor találkoztunk először. 

Engem a kenu után elragadott a multi karrier, aktív kenus pályafutásom befejezése után öt évvel a mai Yettel (ex Pannon GSM) osztályvezetője majd igazgatója voltam évekig. Közel húsz éve tréningeket tartok és üzleti coaching-gal foglalkozom, ügyfeleim között rengeteg edző és sportoló is van természetesen. 

A sport mennyire maradt meg az életedben? 

 A kenu számomra megmaradt hobbiként, de nem terveztem igazából visszatérni a síkvízi versenyek világába, masters-ként sem. Maradjon meg emléknek. Viszont a Römi KKSK-ban nagyon aktívan nyomtam tizenöt évet Sárkányhajóban, sokszoros magyar és háromszoros világbajnok lettem. Szóval a lapát nem esett ki a kezemből soha az elmúlt években sem. Futottam inkább, ott mérettettem meg magam. Több mint hetven maratonom és huszonvalahány 100km feletti terepfutó verseny teljesítésem van. 

Munka, család mellett van rá időd?  

 Mindig van. A sport az életem része, nem gondolkozom, hogy van időm, kedvem, hanem futócipőt húzok, lapátot markolok és nyomom. Nem kell ezen annyit agyalni, mint sokan teszik. Csinálni kell és kész. Néha fáj már a térdem, így kezdek rákapni a SUP-ra, de azt is komolyan veszem. A SUP illetve egy futócipő mindig lapul a kocsiban. 

A mindennapi rohanás, munka mellett mi az, ami kikapcsol? 

Felevezek a Bodrogon halálos iramban hat vagy nyolc kilométert. Megfordulok és csorgok lefelé. C1-ben sem rossz, de például egy hete elaludtam a SUP-on fekve a napsütésben és arra ébredtem, hogy kisodort a víz a susnyásba és fázom a fák árnyékában. Na ez például kikapcsolt.  

A jövőre nézve milyen céljaid vannak? 

 Hááát mostanában inkább történnek velem a dolgok, mint én történtetnék, szóval legjobb tudásom szerint teszem a dolgom és végzem a rám szabott feladatokat. De azért a nyáron a családdal kenuzunk egy Tokaj-Sárospatak oda-visszát az tuti! :-)