#2 Élet az élsport után: Gyászreakciótól a depresszióig
A versenyzők a pályafutásuk befejezését követően mindenképpen krízist élnek meg, csak az nem mindegy, ez hogyan kerül feldolgozásra. A kudarckerülők és a sikerorientáltak is más mintákat követnek, de az sem mindegy, hogy számíthatnak-e külső támogatásra.
Az elmúlt héten addig jutottunk a beszélgetésben Baky Dániellel, a kajak-kenu válogatott sportpszichológusával, hogy a fejlődési krízis hiába természetes velejárója az életnek, az éles váltás miatt mégis emberpróbáló időszak, főleg a sportolók életében. Megtudtuk, hogy a sikeres folytatást nagyon sok tényező befolyásolja, például az, hogy egy sportoló milyen – otthonról hozott – problémamegoldási mintákkal, milyen családi háttérrel rendelkezik, és az is nagyban szerepet játszik a dologban, hogy milyen magatartás jellemző rá.
K. GY. A.: Az úgynevezett prediktív jellemzőket említetted, vagyis a kudarckerülő és a sikerorientált magatartást. Mi az alapvető különbség a két típus között?
B. D.: A kudarckerülő stratégia alapvetően a negatív kimenet, illetve a nehezen elviselhető következmények kikerülésére irányul, egyfajta kockázatcsökkentő magatartás. A kudarckerülők általában félnek a minősítéstől, szorongóbbak és alacsonyabb szintű önbizalommal rendelkeznek. A kívülről érkező biztatást sok esetben inkább elvárásként élik meg, ami tovább növeli a szorongásukat. Egy megpróbáltatásban a negatív kimenetről, a kudarcról és a megszégyenülésről fantáziálnak, teljesítményhelyzetben vagy a könnyen, vagy a nagyon nehezen teljesíthető célokat preferálják. Ennek az az oka, hogy félnek az éles helyzettől. A nagyon magasra rakott lécről már a próbálkozás előtt tudjuk, hogy nem fog sikerülni, a kudarckerülőnek pedig biztonságos ez a helyzet, mert kudarc esetén elég egy vállvonással nyugtáznia, hogy ez valóban sok volt neki. Ezzel szemben a sikerkereső magatartás során a teljesítményhelyzet nem szorongást és nem negatív gondolatokat vált ki, hanem sokkal inkább lehetőségként vagy kihívásként jelenik meg az egyén előtt. A sikerekeresők a közepesen nehéz helyzeteket preferálják. Hajlamosak olyan célokat választani, amelyekért ugyan keményen meg kell dolgozniuk, de reálisak a felkészültségüket, képességeiket és tapasztalataikat tekintve. Motiváltak, és ha kívülről biztatást kapnak, képesek abból erőt meríteni. A gondolkodásukat sokkal inkább pozitív tartalmak uralják, és egy megpróbáltatás során jobban hozzáférnek a saját erőforrásaikhoz.
K. GY. A.: A krízisfeldolgozás függhet attól is, hogy mennyire volt sikeres a sportoló pályafutása?
B. D.: Feltételezhető, hogy egy kiteljesedett, karrierjével elégedett, sokat megélt sportoló sokkal könnyebben köszön el az aktív versenyzői karriertől, mint egy olyan, akinek külső okok vetettek véget a pályájának. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartok olyan viselkedést is, amikor valaki a sikerei szerelmesévé válik, és nem tudja őket elengedni, ragaszkodik hozzájuk, és nem tud leállni a hajszolásukkal, nem képes átengedni a terepet a fiatalabb, erősebb generációnak, akár még a méltóságát is veszélybe sodorva erőlteti az aktív versenyzést. A teljesítményhez való hozzáállás nagyon meghatározó lehet ebben a tekintetben, tehát a válasz itt sem csak fekete vagy csak fehér.
K. GY. A.: Mi a helyzet a depresszióval? Normális dolog?
B. D.: Fontos, hogy elkülönítsük a veszteségélményre adott, negatív hangulattal, bánattal járó gyászreakciót a depressziótól! A depresszió a hangulatzavarok egyik formája. Szomorúsággal, energiahiánnyal, motiválatlansággal, az érdeklődés csökkenésével, a reményvesztettség érzésével jár együtt. A depressziós betegnek sok esetben bűntudata van, értéktelennek érzi magát. Akkor tekinthető kóros állapotnak, ha a tünetek látszólag inadekvát állapotban is jelen vannak, illetve több mint két hétig tartósan fennállnak.
K. GY. A.: Két hét elég kevés ahhoz, hogy feldolgozzunk egy többéves, akár több tíz éves élsportolói múltat, nem?
B. D.: Igen. Nyilván nem várhatjuk el, hogy egy sokéves sportolói pályafutást két hét alatt lezárjon valaki. Szóval bizonyos fokig normális reakció, ha kialakul egy depresszív állapot, mint minden más veszteségélmény esetén is. Ha a természetesnek mondható, változáshoz köthető önértékelési kérdések, a hangulatváltozás, a jövővel kapcsolatos tanácstalanság mellett azonban megjelennek az endogén tünetek, vagy a depresszióra jellemző kognitív torzítások, mint például a kizárólagosan negatív énkép, sötét jövő- és világkép, az állandó tagadó mondatok is, vagy a személy teljes mértékben képtelen örömöt átélni, jobb, ha segítséghez fordul.
Kinek a feladata észrevenni, ha egy sportoló bajban van, és mi történik, ha nem kap megfelelő segítséget? Tartsatok velünk egy hét múlva a cikksorozat befejező részében.
Szerző: Reményi Diána