#3 Élet az élsport után: A jövőkép tudatos építése

Attól, hogy a fiatalok gondolnak az élsport utáni életükre, és tudatosan tervezik a későbbi, civil szerepben való helytállást is, még nem kerülnek messzebb az olyan álmoktól, hogy olimpai bajnokok legyenek. Ha ezt a kizárólagosságot sikerülne feloldani, talán kevesebb sportoló érezné céltalannak a civil életbe való beilleszkedést.

#3 Élet az élsport után: A jövőkép tudatos építése

A mai generáció már valamivel előrébb jár a mentális felkészülés fontosságát illetően, amelybe a fiatalon megfogalmazott, többdimenziós jövőkép is beletartozik, de az edzők többsége még manapság is hókuszpókusznak tartja a pszichológiát és a coachingot, mert a sportolók materialista világában nem divat ilyen jellegű problémákról beszélni, vagy akár a sporton túli célokat tervezgetni. Általában azok a pedagógusok járnak leginkább tévúton, akik úgy gondolják, hogy a sokévnyi tapasztalat önmagában elegendő, így nincs szükség változásra és új ingerek befogadására, mert nekik már semmi újat nem lehet tanítani. Ők őszintén hiszik, hogy élsportoló tanítványaiknak nincs szükségük pszichológusra, mert a) régen sem volt, b) ők maguk kiválóan alkalmasak erre a szerepre is. Pedig egy jó edző nemcsak egy bizonyos életszakaszra ad útravalót a gyerekeknek, hanem felkészíti őket a nagybetűs életre is, legalábbis szavakkal és gondolatokkal, hiszen a gyakorlatban már úgysem lesz ott velük, miután azok örökre kiléptek az egyesület kapuján.

Baky Dániel sportpszichológussal folytatott beszélgetésünk során odáig jutottunk, hogy amikor egy sportoló befejezi a pályafutását, mindenképpen krízist él meg, amely normális esetben és a kellő támogatással viszonylag könnyen feldolgozható. Ezek a kritériumok azonban nem minden esetben teljesülnek, és ha a sportoló egyedül marad a problémájával, a gyászreakció depresszióba torkollhat, amit egyrészt nem könnyű felismerni, másrészt jóval nehezebb kivergődni belőle.

K. GY. A.: Tehát van az időfaktor és a tünetek mélységei. Nem csoda, hogy nehéz felismernie egy hozzá nem értőnek, ha ő maga, vagy a környezetében valaki depressziós. Főleg, ha egy élsportolóról van szó.

B. D.: Mint ahogyan korábban már szó volt róla, fontos, hogy ne mossuk, és ne keverjük össze a szomorúságot a depresszióval, mert az utóbbi már pszichiátriai eset. A depressziós ember üres, örömre képtelen, inadekvátan érzékeny és erőtlen. A zavar sokkal kiterjedtebb, az élet sokkal több területét érinti, ráadásul meglehetősen sok típusa van, amelyeket általában a betegség lefolyásában megjelenő különbségek mentén tudnak egymástól elkülöníteni a diagnosztikában jártas szakemberek. Úgyhogy igen, pontosan ezért nagyon nehéz definiálni is. A tünetek más-más súlyosságban, időtartamban, kiújulási arányban lehetnek jelen, bár összességében nagyon hasonlóak egymáshoz. A depresszió különböző típusai más-más kezelési formát igényelnek, ezért különösen fontos, hogy kellően hozzáértő szakember (pl. klinikai szakpszichológus vagy pszichiáter szakorvos) állítsa fel a pontos diagnózist.

K. GY. A.: Kinek a feladata észrevenni, hogy valami nincs rendben? 

B. D.: Mint bármilyen más betegség során, a depressziónál is előfordulhat, hogy a betegnek vakfoltja van a saját bajára. A depresszió esetében általában van betegségtudat, mert az ember érzi, hogy valami nincs rendben, viszont a saját gondolkodásának torzulásait nem észleli, és a torzult gondolkodás mindig kritikus jel. Fontos továbbá, hogy segítséget kapjon az az illető, aki képtelen az örömre, főleg, ha öndestruktív magatartás jellemzi, vagy öngyilkosságot forgat a fejében. Észrevenni bárki észreveheti a környezetében, a lényeg az, hogy minél hamarabb hozzáértő segítőhöz kerüljön, de ez sokszor nem könnyű, mert a beteg bűntudata, visszahúzódása megakadályozhatja a segítségkérést. 

K. GY. A.: Mi történik akkor, ha valaki kezelésre szorulna, de sosem kapja meg a megfelelő segítséget?

B. D.: A fel nem ismert, vagy nem kezelt depresszió nagyon kockázatos. A beteg önromboló, önpusztító, egészségkárosító viselkedési formákat vehet fel, szenvedélybetegségekhez vezethet; alkohol- és drogfüggőséghez, szélsőséges esetben öngyilkossághoz is. Azoknál a sportolóknál, akik a karrierjük után fellépő depresszióban nem kapnak segítséget, gyakori probléma, hogy nem tudnak a társadalomba integrálódni, nem találják meg a civil életben a helyüket, ezért életszínvonal-beli esést élhetnek át, csökkenhet a társadalmi-gazdasági helyzetük.

K. GY. A.: Melyek azok a tünetek, amelyekkel mindenképp szakmai segítségre van szükség?

B. D.: A depressziónak nagyon sok tünete lehet. A diagnosztikai kritériumok szerint az alábbi tünetekből ha legalább öt jelen van, akkor érdemes szakember segítségét kérni.

Akár a sportoló maga döntött úgy, itt az ideje befejezni, akár a körülményei nem teszik lehetővé, hogy folytassa az élsportot, fontos, hogy álljon mellette valaki, aki segít a veszteség feldolgozásában. De a legtöbbet úgy segíthetünk a fiatalokat körülvevő felnőttként, szülőként,  pedagógusként, barátként, ha tudatosan készítjük fel őket arra, ami egy napon úgyis bekövetkezik. Többek között erről szól és ebben nyújt segítséget a Kolonics Alapítvány karrierkövető programja.

 

Szerző: Reményi Diána