Buday Tamás búcsúlevele Wichmann Tamásnak
Tamás, emlékeinkben élsz tovább.
Kanadában feleségemmel, Olgival kialakítottunk egy szokást: ha meghal valaki, akit nagyon szerettünk, friss virágcsokrot dobunk a vízbe, áldozva az emlékének. Mikor megtudtuk, hogy bekövetkezett, amitől féltünk, és elmentél, e személyes szertartással vettünk szomorú búcsút Tőled is az Ontario-tó partján. A kenusporton keresztül összekötő elemünk lett a víz, a hullámok. Mindegy, hogy a Duna, vagy az Ontario-tó partján állunk, lásd, mindkét oldalon szerettek, tiszteltek, értékelték különleges egyéniségedet, teljesítményedet. Sokat, nagyon sokat adtál a sportnak, nemcsak a saját eredményeiddel, de példáddal is. Biztos vagyok benne, hogy több felnövő generációra hatottál, hasonló pozitív módon, ahogyan rám is. Emlékeinkben élsz tovább.
Ki-ki más és más megragadt emléket őriz Rólad, melyek motivációként szolgáltak egyéni pályafutásunkban, emberré, sportolóvá formálódásunkban. Felidéznék ezekből pár, számomra meghatározó mozaikkockát. Sajnálom, hogy ezt nem előbb, Veled megosztva tettem. Híred megelőzött. Honvédos serdülőkent is tudtam, milyen üstökös vagy a sportágban, de mikor először megláttalak közelről az úszóház stégjén beszélgetni, lenyűgözött a látványod. Herkulesi termeted, széles mellkasod, kidolgozott izomzatod erőt, akaratot, győzni vágyást sugárzott. Ismerős volt a kezdők látványa, amint az úszóházat kikerülik. Billegve, lapátjukkal letámasztva vagy zászlózva küzdenek az előrébb jutásért az ár ellen, hogy túljussanak ezen az akadályon. Aztán megláttalak titeket C2-ben evezve Apóval – Petrikovics Gyulával. Harmonikus, ritmikus mozgással lapátoltatok teljes összhangban. Sebesen és billenésmentesen siklott a hajótok. A lendület, az erő és az összpontosítás élménye volt számomra a látvány. Tátva maradt a szám: lám, így is lehet!
Újpesti Öböl, tízezer méteres verseny. Te, Hajba Antal, és Apo küzdötte végig az élbolyban a versenyt ahogyan kell: trükkök, oldalvizezés, robbantások, küzdelem és a rukkok, oldalvizezés, robbantások, küzdelem – és a végén a legfiatalabb, Te nyertél. Mindannyian kieveztétek magatokat. Utána leültetek egy kis hűsítő láblógatásra a stég szélére, hogy barátokként megbeszéljétek, hogyan is történt. Talán akkor fogant meg bennem a gondolat: így a legszebb. Ellenfelek a küzdelemben, barátok a parton.
16 évesen – akkor még többnyire edző nélkül tréningeztünk – evezek lefelé a Hajógyári Duna-ágban. Behunyom a szemem. Azt képzelem, én vagyok Wichmann Tamás, a példakép. Megpróbálom utánozni a térdelésedet, a mozdulataidat, és a trükk hatni kezd: szinte erőfeszítés nélkül siklik a kenum, élvezem az élményt.
Később, az Újpesti-öböl hosszútávú versenyein tőled tanultam a táv fortélyait. Mint balos, mindig külső vízen ragadtam rád. Játék és tanulás volt ez mindkettőnknek. Hol robbantottál forduló előtt, hol túlmentél a bóján és hirtelen két húzással kilencven fokban élesen fordultál, hogy engem elvezessen a hullám és így lekéssem az első vizedet. Ha bejött, és én leestem vízről, forduló után megvártál, és elmagyaráztad, hogy csináljam jobban. Egyenesben pedig olyan szabadítást tökéletesítettél, hogy a lapátoddal kiemelt víz pont a hajómba érkezett. Hússzútávon így több liter is összejött, elnehezítve az oldalvizező hajót a véghajrára. Ez ellen dolgoztuk ki később a lábműködésű vízpimpa használatát, Te pedig számos világbajnoki győzelemnél alkalmaztad ezt a technikát.
Egy alkalommal az utolsóelőtti fordulóban véletlenül kihagytál egy bóját. Vissza kellett menned, hogy jó oldalról újra megkerüld, miközben én magamra maradtam a lehetőséggel, hogy most nekiiramodhatok és legyőzhetlek. Mentem volna, meg nem is, nem tudtam eldönteni. Így, elárvultan, fél meggyőződéssel eveztem az élen, míg utol nem értél. Válogató volt, nem volt kétség, hogy neked kell nyerned. Utána meg is kaptad a letolást Szabó Feri bácsitól: „Kisfiam, addig játszadozol versenyzés helyett, míg egyszer elkap egy ilyen zöldfülű!”
Ezt követte másfél évtized a válogatottban. Utazások, edzőtáborok, közös készülések itthon és külföldön. Számtalan közös emlék, melyeket nincs idő felsorolni. Kisugárzásod, humorod, egyéniséged mindvégig hatott ránk, akarva és akaratlanul tanultunk tőled. Nélküled egyikünk sem lenne ma az, akik vagyunk, mert ez az időszak különös egységgé kovácsolt minket. Megtanultunk érteni, tisztelni, szeretni és félteni egymást. S mint most újra bebizonyosodott, fájdalmasan hiányolni is.
Igaz szeretettel es barátsággal búcsúzom Tőled:
Buday Tamás