Amikor az élet a tét
„Veleszületett és szerzett szívbetegségek figyelmeztető jelei gyermekkorban és sportolás közben” – ezzel a címmel tartott előadást Dr. Komka Zsolt a Magyar Kajak-Kenu Szövetség szakmai konferenciáján.
A Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika kardiológusa 2010 óta keretorvosa a magyar kajak-kenu válogatottnak. Előadása nemcsak az alapítvány számára volt kiemelkedően fontos, hanem minden edző számára, hiszen Kolonics György tragikus halála óta kiemelt figyelmet kell hogy kapjon a téma, mind a prevenciót, mind a cselekvést illetően. Mert a szív- és érrendszeri betegség még mindig vezető halálok itthon, amelyben sajnos egyáltalán nem ritka a sportolói hirtelenhalál. Az előadás egy több ezer sportolói esetet vizsgáló amerikai, majd európai kutatás bemutatásával kezdődött, de ezen kívül is számos érdekesség hangzott el – dr. Komka Zsolt pedig érthető aprólékossággal válaszolt a téma kapcsán felmerült összes kérdésünkre.
Mire jutottak az amerikai, illetve európai kutatók a sportolói szívmegállás kapcsán?
A kutatás nagyon hiteles és érdekes tényeket tár fel. Körülbelül 35 éves kornál húzható egy éles határ a halálokokat tekintve. Megállapították, hogy e kor alatt az esetek többségében a hirtelen szívhalál hátterében valamilyen szívritmuszavar áll. Rendkívül ritka, szinte elenyésző az olyan eset, amikor a tragédiát nem előzi meg semmi, sem tünet, sem ismert betegség. Harmincöt év felett viszont ún. iszkémiás, azaz koszorúér eredetű megbetegedés a felelős a sportolói halálokért, hasonlóan, mint a nem sportolók körében.
A kajak-kenu ráadásul köztudottan nem a húszévesek sportja.
Így igaz, nem egy olimpiai eredmény született jóval 35 év felett. És mivel ebben az esetben extrém megterhelés éri az ember szervezetét a mindennapi többórás edzések miatt, a koszorúér-szűkület jeleire nagyon oda kell figyelni.
Melyek azok a tünetek, amelyek felett nem lehet elsiklani?
Tipikus a gyakori mellkasi nyomás és szorítás, az ájulás, az eszméletvesztés, a feltűnő teljesítménycsökkenés. Hangsúlyozom, ezek nem közhelyek, ezekre figyelni kell, és nem összekeverendők a normál edzésadaptációval, amikor az ember kihajtja magát a teljesítmény érdekében.
Ez azért nem egyszerű, hiszen a sportolók életében mindennapos, természetes érzés a fájdalom.
Igen, de a kettő teljesen más. A koszorúér-szűkület ha kialakul, az állandóan ott van az érfalban, jellemzően a korosodó sportolóknál, ez nem egy természetes fájdalom. Kezdetben kizárólag terhelés esetén alakul ki, amikor a szélsőséges teljesítményt a szív már nem tudja ellátni, ilyenkor úgynevezett anginás: nyomó, szorító jellegű, nagyon erős és intenzív fájdalom jelentkezik, amire biztosan megállsz, mert meg kell állnod. Nem egyszer halálfélelem is társul az érzéshez, és ezt nem szabad elbagatellizálni, mert nem kevesebb, az élet a tét. Leállás esetén ilyenkor csökken a szív munkája, és a fájdalom is megszűnik.
Ha ezeket tapasztalja egy versenyző, mi a teendő? Egyből leállni az edzéssel?
Egyrészt igen, és nagyon fontos utánajárni és megtudni, hogy mik azok a veleszületett, vagy akár az évek során szerzett szívbetegségek, amik ezeket a tüneteket okozzák, és amik később extrém odafigyelést igényelnek. Mert a háttérben biztos, hogy van valami. Az nagyon ritka, hogy a teljes jóllét közepette, a semmiből hal meg valaki.
Egyetértesz tehát azzal, hogy nem kell túlzásba vinni az elhivatottságot betegség esetén?
Maximálisan. Fiataloknál például gyakori a szívizomgyulladás, ami lehet egy vírusos fertőzés szövődménye is. Ha ilyen tünetek jelentkeznek, azt nem lehet előre megmondani, kinél fog ráhúzódni a szívre. Úgyhogy nem véletlenül mondjuk azt, hogy betegen nem edzünk, mert nagyon rossz vége lehet.
2010 óta vagy a válogatott orvosa és 2017-ben lettél kardiológus. Miért pont a kajak-kenu, és miért pont a szív?
Nálam szóba sem jöhetett más, mint a kardiológia. A szív a legcsodálatosabb szerv, ami a mai napig lenyűgöz: egyszeri és megismételhetetlen, és bár kicsi, mégis mindennek ez a mozgatórugója. A kajak-kenu pedig, mondjuk úgy, szerencsés véletlenek sorozata. Én versenyszerűen triatlonoztam, de döntést hoztam, az élsport helyett az orvosi egyetemet választottam. A sporttudomány mégsem hagyott nyugodni, így kerültem a TF-re, majd a kettő ötvözeteként a válogatotthoz. Csapatorvosként nagyon jó átélni az eredményeket, ez valamennyire kompenzál a saját sporttal kapcsolatos, be nem teljesült vágyaim miatt. Megfogadtam, addig szeretnék a csapat mellett dolgozni, amíg el nem jön az a pillanat, hogy a magyar himnusz közben nem ráz ki legalább egyszer a hideg. Ezzel egyelőre nem tudok betelni, mert úgy gondolom, ha közvetve is, de közöm van a sikerhez. És ez fantasztikus érzés.
Éles váltás élsportolók és civilek között ingázni?
A klinikán a munkám legnehezebb része, hogy meggyőzzem az embereket arról, hogy hiába kezelem őket gyógyszerrel, a változást magukban kell létrehozni. Bármennyire is közhelyesnek tűnik, nagyon nem mindegy, hogyan élik az életüket. A szív- és érrendszeri betegségek gyökere a mozgáshiány, ezen nincs mit szépíteni. Napi 20-30 perc elegendő lenne, ez elég csekély áldozatnak tűnik ahhoz, hogy jobban kezeljék a stresszt, hogy helyreálljon a vérnyomás, az anyagcsere, a súlyproblémák. Ilyenkor az az elégtétel, amikor egy sikeres életmódváltás után az emberek boldogan jönnek vissza. De mindig felmerül bennem a kérdés: ehhez tényleg én kellettem? A sportkardiológia viszont egy teljesen más entitás, ebben a szegmensben tudok igazán kiteljesedni, itt egyben kell látni a sportteljesítményt, prevenciót és persze a biztonságot is.
Sok szó esik a prevencióról. Ez tényleg életet menthet?
Igen. Ezen a téren két irányban kell gondolkodni. Az egyik a megelőzés: hogy ne következzen be a baj. Például, ha van egy alapbetegség, ami hajlamosít a hirtelenhalálra, akkor nagyon figyeljünk, és egyből reagáljunk a jelekre. A másik pedig az, hogy képezzük az embereket, az edzőket, a sporttársakat arra, hogy ha bekövetkezett a baj, akár a derült égből, akkor tudjanak adekvátan cselekedni. Megfelelő újraélesztéssel, álmukból felkeltve is tudva az alapvető protokollt. De sokszor félünk cselekedni, ami nagyon nagy butaság, hiszen ha egy ember meghalt, akkor rajta csak segíteni tudunk, ha cselekszünk: az újraélesztést nem lehet rosszul csinálni, csak nem csinálni.
Egy ideálisan felkészült világban elkerülhető lett volna Koló halála?
Talán igen. Nem akarok sebeket feltépni, de ez az igazság. Tudjuk azt, hogy ő kellőképpen hipochonder volt, figyelt magára, és a jelek egyértelműek voltak. Számos alkalommal volt eszméletvesztése, erős fájdalma, szédülése. És ha ezek a tünetek sorozatosan jelentkeznek, nincs mese, ki kell emelni a sportolót az edzésprogramból. De ez nyilván nem ilyen egyszerű, utólag könnyű okosnak lenni. Mert az olimpia előtt két hónappal, aranyesélyesen ez korántsem ilyen egyszerű.
Történt azóta kézzelfogható változás, valódi előrelépés az edzők és a sportolók hozzáállásában?
Én belülről látom ezt, és azt mondom, hogy igen, változott. Jönnek a panaszokkal edzők és versenyzők is, ilyenkor természetesen utánajárunk a problémának. Volt, hogy tiltottam el sportolót az edzéstől. Volt, akire tudtam azzal hatni, hogy nézd, nem valószínű, hogy ezzel a szívvel olimpiát fogsz nyerni, ezért gondold át, hogy így is akarod-e csinálni. Volt, aki átgondolta, és maradt a hobbi szintű sportnál, de ez egy pokoli nehéz döntés. Mégis, nekem ez a feladatom: meg kell mondanom, hogy ki az, aki biztonságban élsportolhat, és ki az, akinek a szíve erre nem alkalmas.