„Én nyolcszoros világbajnok voltam mikor kimentünk Atlantába. Úgy éreztem, hogy akárhány vébét nyerhetek, ha nem győzök olimpián, akkor még a cipőjét sem vihetem Gyulay Zsoltnak vagy más olimpiai bajnoknak.” Évekkel az első ötkarikás érme után elhangzott Kolonics mondatokból kisejlik, hogy mekkora értéke van egy olimpiai aranynak egy sportoló szemében és annak közelsége mekkora feszültséget szül egy magyar kenusban. Ráadásul a korabeli hazai mezőny erejének ismeretében sejthetjük, hogy az indulás kivívásának joga sem gyerekjáték.

1996 augusztusának első szombatján, Atlantában, az ezer méteres olimpiai döntő rajtjánál olyan klasszis párosok sorakoztak föl, mint a szöuli olimpia bajnokai a moldáv Renyenszkij és Zsuravszkij, a két évvel korábbi világbajnok németek Dittmer és Kirchbach, a duisburgi vébé ezüstérmes román egység Glavan és Borsan, a maratoni világbajnok brit Train testvérek Andrew és Steven, valamint a csepeli kenukirályok Koló és Indián.

Féltávnál a románok vezettek háromnegyed hajóval a moldáviai és a magyar hajó előtt, de már följövőben voltak a németek is. Hétszázötven méternél már több mint egy hajó volt ez az előny, de a mieink már másodikak voltak, a németek pedig feljöttek a harmadik helyre. A tévénéző szemszögéből itt úgy tűnhetett, hogy a magyar és a német kenu nagyon megindult, valójában a románoké lassult le a táv első háromnegyedében diktált hatalmas tempó után. A célba aztán hat tizedmásodpercen belül „estek” be a hajók, német, román, magyar sorrendben. A küzdelem hatása alatt nem véletlenül ragadtatta el magát Vitray Tamás kommentátor sem Gyuriék teljesítményét magasztalva: „Úristen, micsoda verseny volt! Megindultak rendben, csodálatosan, tüneményesen és volt két jobb.”