„Így nyertünk olimpiát Kolóval” – Horváth Csaba 30 éves időutazása
Atlantában harminc esztendővel ezelőtt nyert olimpiát a kenu párosok 500 méteres versenyében és bronzérmet ezren Kolonics György és Horváth Csaba. Ludasi Róbert két világklasszis tanítványa a kilencvenes évek egyik legjobb, verhetetlen kenupárosát alkotta. Horváth Csaba ezúttal az atlantai győzelemre tekint vissza; exkluzív interjúnkban Indián múltidéző, eddig meg nem osztott gondolatait idézzük, szemelvény-szerűen. Egy arany- és egy bronzérem története következik…
Kolónak ajánlva. A megemlékezés lehetőségét itt és most köszönöm a Kolonics Alapítványnak, edzőimnek, csapattársaimnak – a Csepel SC, a Budapesti Honvéd és a KSI egykori sportolóinak.
Koló, Indián és a mester, Robi
A páros hajóval vízre szállni egyszerűen mindig fantasztikus volt Kolóval. Felvettük az evezősnadrágot, a kétszáz forintos tornacipőt, kézbe a parafapárnát – igen, az a parafapárna, amit Vas Pista töltött és varrt meg a régi társalgóház oldalában a vízpartról harmadik jegenyefa mellett lévő műhelyben. Olyan fizikai szintre tudott repíteni minket kettőnk technikája a páros kenuban, amit nehéz szavakkal leírni. Ha iramot eveztünk, vagy csak úgy ellöktük a hajót a stégtől és száz méteren át még állítgattuk, vagy sikló hajóból csináltunk rajtot, talán mindegy is, hogy mit csináltunk, mert egyszerűen nem volt benne hiba. Sőt, megfordítom a tényállást: arra mentünk sokszor, hogy csak ne hibázzunk, annyira jól ment és jó volt a siklása az Omega II. hajónak. Csodálatos volt ahogy edzőnk, Robi ilyen edzések alkalmával mindig olyan javaslatokkal inspirált minket, amivel éppen akkor és ott kellett. Hármunk egysége ilyenkor volt a legerősebb és legharmonikusabb. Ezek a pillanatok és órák olyan érzelmi töltetet adtak, ami a mai napig elkísér a hétköznapjaimban – köszönöm nektek!
A páros kenuzás egyik fontos fizikai alaptézise a lassú és a gyors víz megevezése technikailag. Hogy kezelem, miként állok neki a feladatnak. Ő részben ezt a lapát méretezésével hidalta át. A nagyobb toll méret nála alaphelyzet volt: 22,5 centi széles lapátja magas párhuzamos oldalívekkel, 54 centinél meredeken megtörve a lapát nyele irányába. Az ütemváltásokat nagyon tudtam élvezni, mert ilyenkor négy-öt sebességtartományban tudtuk siklatni hajónkat.
Sok esetben a vele való evezés olyan volt, mintha egyedül lennék a hajóban. Koló semlegesíteni tudta magát, ezt úgy, olyan technikai érzékkel oldotta meg, hogy a nyomatékot és a sebességet külön-külön vagy mindkettőt egyszerre volt képes átadni a hajónak. Nagy és feszes terpesze volt a hajóba térdelve, ennek következménye lett, hogy nem billegtünk, és mérhetetlen egyenesen – mintha láthatatlan madzagon húznák a hajót, a lefelé mozgást szinte teljesen kizárva – tudtuk siklatni azt.
A közös parti bemelegítések alkalmával nehezen tudtam kezelni a kishitű észérvek felsorakoztatását részéről, amivel mentálisan megpróbált rést ütni határozott meggyőződésünkön és amivel magát és engem is megkérdőjelezett. Mindez a körítés, felesleges aggódás semmissé vált rögvest, ahogy együtt betérdeltünk a hajónkba. Nem lépegettünk, hanem ugrottunk három szintet egyszerűen, mintha egy egyenletesen működő motort kapcsolt volna a hajóra Koló.
Atlanta
Atlantában 1996 júliusának közepén meleg nyár volt 65-70 százalékos páratartalommal. A különböző hasi vagy légúti fertőzések elkerültek bennünket szerencsére, nem úgy, mint Mexikóvárosban 1994-ben, amikor a versenyt megelőzően a kintlétünk harmadik hetén egy apró kis hegyi indián faluból hőemelkedéssel és hasmenéssel készültünk leutazni a versenyre.
Megérkezésünket követően elfoglaltuk a szállásunkat egy amerikai család nyaralójában a vízparton, amit erre az időszakra bérelt ki a MOB. Külön voltak elszállásolva a lányok a fiúktól kb. nyolcszáz méter távolságra légvonalban egymástól, ennek az erdős, néhol meredek partszakászán a tónak. A tó színe a legszebb görög tengerpartok azúrkék színével versenybe szállva várta, hogy minden nap apró hullámokat keltve hajóinkkal zavarjuk fel az enyhe langy szél által fodrosított, néhol pedig tükörsima átlátszó vízét.
A bronzérem története…
Atlanta, 1996. augusztus 3-a, a kenupárosok ezer méteres versenye. Vártuk már a szombatot, az első döntőnket, ami természetesen nagy várakozással telt. Minden a legnagyobb rendben volt, de ha a dolgok mögé nézek, akkor persze jó pár helyzetet meg kellett oldanunk.
Nem volt okunk különösképpen izgulni, mivel jó idővel a három előfutamból közvetlenül kerültünk a döntőbe 3 perc 31 másodperc körüli idővel. Ennek ellenére kis porszem került a gépezetbe, mert a döntőre felevezésünk alatt arra lettünk figyelmesek, hogy egyedül a mi hajónk melegít a pálya mellett, a mezőny pedig – nyolc hajó – egyvonalban, ezerkétszáz méterre a partra merőlegesen egy sorban evezget, csurog be a rajthoz.
A nyolc hajó felsorakozott kicsit még ugyan rendezetlen sorban, de már várva az indítóbíró utasítását. Mindeközben mi a rajt irányába haladtunk, hogy a mezőnyt utolérjük. Egyedül éreztük magunkat és nagyon furcsa érzés lett úrrá rajtam, próbálva átformálni ennek az első döntő napnak a fontosságát. Lassan bár, de pánikszikra kezdett rést ütni önbizalommal teli mentálhigiénés egyensúlyomon; bevillant, amikor Szolnokon, a ’95-ös válogatón vasárnap délután már pakoltak a klubok a hajókkal teli vontára a hazaindulás előtt; a büfé mellett Robi és Rákóci Laci vízre tették a párost, hogy elindulhassunk a hosszabb táv döntőjének rajtjához. Eltelt megint fél perc, és arra lettem figyelmes, hogy a bizonytalanság szikrája Kolót is elérte. Távolinak éreztük a háromszázötven métert, de minden húzással közelebb értünk. Ő is aggódott, ezért ráirányította a hajót a hetes pálya mozdulatlan vízére. Még újabb negyven csapás ment el még mindig ellenkező irányba haladva. Minden csapásnak súlya volt, mint a bim-bam óra, ami ellentmondást nem tűrően mélyen, de visszhangozva üti a másodperceket. Lélegzetvételtől-lélegzetvételig haladtunk.
Egy sima bemelegítésnél talán több volt, de próbáltuk a legapróbb energiabefektetéssel letudni, ha már így alakult. Odaértünk. A mezőny mögött fordultuk a pályánkra a már rendezett sorba álló egységek közé. Az indítóbíró közben kérte a sorban álló, lassan csurgó egységeket, hogy álljanak be a rajthoz. Amig a szembeszél nehezítette felérkezésünket, addig most a hátszél kényelmesen tolt rá minket az egyenes vonalban álló hajók közé. Szusszantunk egyet végre, helyre állt a rend, a harmónia és vártuk, hogy életünk egyik, ha nem is a legjobb, de egy nagyon jó pályájára induljunk.
Nem beszéltünk. Jó rajtot vettünk. Az iramunkat felvettük, elérve a megfelelő utazósebességet, ami az első ötszázon sose volt elég arra, hogy vezessük a mezőnyt, de ilyenkor tudtunk fizikálisan töltekezni egy könnyed spórolósabb technikával. A román egység egy hajónyi távolságot magabiztosan megtartva haladt elöl. Egyik specialitásunk volt technikai repertoárunkban a hajómegindítás. Azt már ötszázhoz érve éreztük belül, hogy most a mozgásunk nem olyan légies, könnyed és nincs benne annyi dinamika, mint az edzéseken, ami tízből kilencszer mindig működött. Hétszázötven méterhez érve újabb megindulás következett, ezt a sebességünket sajnos nem tudtuk a célig megtartani, most kicsit hamarabb elfáradtunk, ami a bronzéremhez volt elegendő.
Gyuri nem titkolta el csalódottságát az eredményhirdetés alatt és utána sem. Robi próbált minket finoman kérdezgetni, aminek eredménye lett, hogy utolsó éjszaka elköltöztem az akkori technikai vezető, Zoli szálláshelyére. Szerencsénkre az utazó csapat tagja volt Vura Márta pszichológus is, akinek a segítsége is kellett ahhoz, hogy másnap életünk pályáját tudjuk evezni ötszáz méteren. Nagyon inspiráló hatása volt. A kölcsönös elfogadás, megerősítés keretein belül zajlott a megbeszélés személyeskedő utalásoktól mentesen. Próbálta visszaépíteni bennünk azt a faktort, ami a sajátunk volt, de most kis repedés keletkezett rajta. Képesek voltunk rá, hogy akkori tapasztalatunk alapján megfelelően mutassuk meg a rövidebb távon, amit tudunk, ahogy azt az előző években már többször megtettük.
Az aranyérem története…
Augusztus 4-e, vasárnap hajnal. Felébresztett a biológiai órám húsz perccel azelőtt, minthogy megszólalt a vekker az ágyam mellett. A hátralevő időt éberen aludtam. Arra lettem figyelmes, hogy az agyam lüktet. Ideje felkelni, hogy életem első ötszáz méteres olimpiai döntőjére bemelegítve száz százalékosan készen álljak. Már ez a gondolat is nagyon megterhelő volt, nem beszélve ennek a konklúziónak a feltételes folytatásáról a verseny végkimenetelét illetően, miszerint ebben a számban nyernünk is kell. Ezt az opciót rögtön elhessegettem. Kicsit elgyengült a karom, a lábam elnehezedett, elmosódott a jelentősége annak, hogy miért kell beülnöm az autóba, ami a pályára fog majd kivinni.
Testen kívüli érzés kerített hatalmába. Robot üzemmódban egyedül pakolok, mert Gyuri a másik szállásról fog érkezni a pályára. Előző nap este ezt a döntést hoztuk a megbeszélésünk eredményeként. Nem tudtuk, hogy jó döntést hozunk-e, de akkor ez tűnt optimálisnak, hogy mindenki egyedül marad a gondolataival és ha kell, átveszi a megszokott mentáltréninget.
A motel elé megérkezett Kökő. Kinyitotta a kisbusz oldalsó ajtaját és gondolta megpróbál beszélgetést kezdeményezni, miközben a buszba bepakolok. Nem sikerült neki. Megállíthatatlanul megindult a reggel, a nap első sugara hálót szőtt a szürkületen. Közérzetem egy fokkal jobb lett. Kifordultunk a parkolóból, és hogy ne üssük agyon az időt a kötelező beszélgetéssel, Zoli megkérdezte, hogy bekapcsolhat-e zenét. Megköszöntem neki, és nem is sejtettem, milyen mély benyomást fog tenni rám az általa kiválasztott zeneszám. Elindult halkan, de annál monumentálisabb erővel a Carmina Burana. Carl Orf művét a tavasz, a bor és a szerelem himnuszaként is számon tartják. A zene hatalmasat töltött rajtam, nem volt kérdés, hova kell érkeznem és miért vagyok itt. Mire átértünk regisztráción, a pályára menet már kivilágosodott.
Amikor ráfordultunk a hangárhoz vezető aszfaltútra, Gyuri éppen készült, hogy elinduljon melegíteni. Újra lendületet adott a látvány, ahogy vitte barna fa kenuját és rálépett a stégre, kicsit imbolyogva megtett pár lépést és vízre tette a hajóját. Stabil könnyed húzásokkal elindult. Átfutott rajtam újra a bizonyos pozitív érzés, ami minden közös evezés alkalmával ünnepi hangulattal nyugtatólag hatott evezésemre. Ezt a verseny nagy tétje sem tudta keresztülhúzni.
A döntő futamra elindulást megelőzően Robi bemelegítő krémmel bekent minket. Megszokott rituáléval zajlott a futam előtti egyórás ráhangolódás. Szúrós nézéssel néha egy-két taktikai utasítást odamondott nekünk: ’Indi a rajtot ügyesen csináljátok meg’, vagy Gyurinak, hogy ’ne késlekedj, add alá a hajót’. Közben tudatosan vagy nem, vagy csak mérgesen dörzsölte a pólóját a mellkasán; ilyenkor idegesebb volt, mint mi. Robi humora ilyenkor is jellegzetes volt és működött, jó volt ezt az oldalát ismerni. Bizonyos körön belül csak az a pár ember – akit magához közel engedett – tudta kezelni. Edzéseken főleg Kolóval nagyon nyers tudott lenni, mint például edzések kezdetekor, illetve a feladat elvégzésben ellenérvet nem tűrően tudta lezárni a beszélgetést úgy, hogy a mérlegelés, átgondolás fázisába még el se jutott Gyuri kérése.
Lesétáltunk a stéghez, hogy vízre szálljunk. Előttünk Robi es Kökő vízre tették a hajót. A párnabeállításokon nem kellett változtatni, a lapát bandázsolt részét apró szemcsés dörzspapírral áthúztuk és beszálláskor a lábtámaszpántot feltettük a sarkunkra. Elváltunk Robitól és eleveztünk a stégtől. Vártuk már nagyon, hogy ott legyünk a rajtban és túl legyünk mindenen. Akkora pszichés nyomás nehezedik ilyenkor – az esélyesség terhe miatt az emberre –, hogy jobb mihamarabb letudni a feladatot, ha már az ember megtett mindent is. Becsurogtunk a rajtgéphez, majd a rajtban már beállva apró, szemmel észrevehető finom egyensúlyvesztésszerű megbillenés történt, de mire a testsúlyom teljesen visszabillent – jó ütemben – eldördült a startpisztoly is.
Elrajtoltunk. Nem hibáztunk, mert a mezőnyből száz méter megtétele után kezdett a hajónk orra egyre előrébb helyezkedni, majd távolodni is a mezőnytől, jelezvén, hogy nem szeretnénk az utolsó méterekre hagyni a sorrendiség eldöntését. Eltelt még százhúsz méter és éreztük, hogy jó pozícióba elől vagyunk.
Közben a jobb oldalunkon a moldáv egység abszolút látóterünkbe került, viszont a másik oldalon nem közeledett a német rivális hajó. Kettőszázötvennél az alacsonyabb csapásszámú – a mezőny első feléhez képest – iramevezésünk Koló szerint nem volt elegendő és ennek nyomatékosításaként következett egy hátulról érkező megindítás, ‘hoppolás’. Nagyon kicsit csapást emeltem, stabilizálva sebességünket és elöl elfoglalt vezető pozícióinkat. Háromszáznyolcvan méterhez érve kis tompulást érezve a ritmuson megint emeltünk, növeltük a csapást.
Koló hajrát nyitott. Jött és jött alám a hajó. Vártam a falat – teljes savasodás, izomgörcs és csőlátás – de nem jött, ezért tovább tudtam húzni jó mozgással és kellő erővel megtartva a csapást. Az utolsó száz méteren a megmaradt erőnkkel próbáltunk húzni. ’Lesz, ami lesz! Hátszél van, ki kell bírjuk valahogy!’ Erre motivált minket a Zsuravszkij, Renyejszkij páros is, mert érezhetően velünk egyvonalba értek. Húzásonként hol mi vezettünk, hol ők értek be bennünket. Vártam, hogy elérkezzen a nagy fal, de még mindig kontroll alatt tudtam evezni. A mozgásunkba még benne volt az egységes dinamika, de ahogy átvillant a fejemen, lehet, hogy kezdek elsavasodni, abban a pillanatban megláttam a vízben alulról levegőt befújó, sűrűn bugyborékoló egyes és a kilences pályát összekötő célvonalat. Vártam egy húzást és kirúgtam magam alól a hajót. Beértünk. Megkönnyebbültem, hogy nem rontottam el az utolsó taktust.
Gyuri kinézve látott oldalról mindent, de nem szólt. Oldalra néztem én is, jobb felöl a rivális hajóban evező kormányos Renyejszkij combon ütve a ritmust evező sztrók párját felénk fordította tekintetét és ránk mosolygott. Na, akkor és ott az idő megállt. Minden hang letompult és életem egyik leghosszabb perce következett.
’Nem hiszem el, hogy pont ezt az ötszáz méteres versenyt nem tudjuk megnyerni, ami idáig mindig sikerült’ – mondtam dühösen. Gyuri mit mondott, arra nem emlékszem tisztán, talán azt, hogy ‘nem biztos’. Majd egyszer csak visszazökkentett a nézőtér felöl érkező intenzív monoton moraj: ‘hajrá magyarok, hajrá magyarok’ – kiabáltak a tribünről. Kinéztem a partra, Robi mindeközben gyorsan haladt a mérlegelő stég irányába, karja feje felett az egekben volt, hol párhuzamosan, hol felváltva ütemesen jelezve a befutó végkimenetelét, mert ő már tudta: nyertünk. Rajtszámokat még nem láttuk kitéve a céltorony falán, de újra a drukkerek rákezdtek a skandálásra: ‘Koló, Koló, gyertek ide, gyertek ide!’. Felnéztünk a céltorony irányába és a befutósorrend a négyes, hatos, ötös, hármas pályákon haladó hajók voltak. Tényleg nyertünk! Koló előre görnyedve a hajóban ütemesen ütni kezdte a bal vádlimat. Aki érdeklődne afelől, hogy mit éreztünk, nagyon szívesen megválaszolom és biztosítom arról: nagyon boldogok voltunk. Ezt a boldogságot tovább fokozta a dobogóra állásunk pillanata, amikor átvettük az érmet az Anton Geesing holland – első nem ázsiai – judós olimpiai bajnok szakvezetőtől.
A bizonyos vasárnap esti döntő után Gyurinak volt energiája arra, hogy a záróünnepségre bemenjen Csipessel, Adróval, Horival, Sumákkal, Ritával, Évikével, Egérrel együtt. Útjaink így elváltak, külön töltöttük az estét, majd csak éjszaka kerültek haza, de én már aludtam…
Jelen „időutazás” sajtó alárendezésében Vasvári Ferenc munkatársunk működött közre Indián augusztusban 3 részben megküldött visszaemlékezése alapján. Indián kérésének megfelelően az eredeti visszaemlékezése az alábbi linkre kattintva érhető el: