Wichmann Tamás - „Mindig csak magamat adtam”
Kenulapát, fakanál, gitár – bármelyiket vette a kezébe, hatni tudott az emberekre. Persze zenészként közel sem jutott olyan magasságokba, mint sportolóként. Mégis úgy hiszem, aki sohasem hallotta énekelni, nem ismerheti igazán. A bűvészinast, akinek kőkemény izmai alatt érzékeny művészlélek lakozott. Mástól – jóval képzettebb előadóktól – is hallottam már a dalt, de mindig úgy cseng a fülemben, ahogy ő pengeti-dalolja a Kazinczy utcában egy sajátos, keserűen-édes sportpályafutás után: „Holnap, ki tudja, holnap látsz-e még, ki tudja, holnap fáj-e még szíved a tegnapért”…
Megdöbbenne, ha azt mondanám, szerencsés ember? Gyerekként túlél egy súlyos balesetet, és olyannyira felgyógyul, hogy a világ legjobb sportolói közé küzdi fel magát. Matija Ljubek, akit anno győzelemhez segített, már rég nincs az élők sorában. Mi viszont itt beszélgetünk…
Részben igaza van. Tény, hogy az a baleset nagyon sok mindent meghatározott, és amit kevesebben tudnak: hatása a mai napig tart. Amikor Kamuti Jenő barátom jóvoltából tizen-egynéhány évvel ezelőtt Szabó Zoltán tanár úr megműtött, akkor is tudtuk, hogy annak a beavatkozásnak is van egy szavatossági ideje. Szóval azért ez mindig itt van. Érdekes, ahogy az életem tele van stációkkal. Mondhatnánk úgy is: járom a magam kálváriáját. Ami egyébként ezeket a stációkat illeti: nem volt kötelező a rendőrautó alá esnem annak idején. De valamiért így történt. Abban a pillanatban nem volt bennem fájdalom, csak utána. Az „ébredéskor”. Érdekes pillanat volt, ahogy fölém hajoltak – mintha egy kráterből láttam volna az ijedt arcokat. Emlékszem, hogy szerettem volna felugrani és eljönni onnan, mert szégyen és félelem fogott el, hogy velem ez történt…
Volt később olyan pillanat, helyzet az életében, amikor ugyanez az érzés jött elő?
Az olimpiai döntő Moszkvában… Az borzalmas volt. Borzalmas. Legszívesebben elbujdostam volna. Ott a lelkem tört össze.
Amikor öt évvel ezelőtt beszélgettünk, azt mondta, még mindig álmodik azzal a döntővel. Azóta is így van?
Persze… Fejtegetem a pillanatokat, az ok-okozatokat, hogy mi lett volna a helyes lépés, mit kellett volna másképp csinálnom. Nemcsak ott, hanem hetvenkettőben Münchenben és minden alkalommal, amikor nagy volt a tét. Részben tudom a válaszokat, de már nem lehet a dolgokat visszacsinálni. Ilyen például az, hogy amikor eltörött a lapátom, amellyel korábban simán nyertem, ostoba módon olyat kezdtem használni, amelyet egy akkori új idea szerint forgattak el. Hát nekem nem jött be. Később visszatértem a régi lapátomhoz, azzal megint érmet tudtam szerezni a világbajnokságon.
Ha a legfényesebb olimpiai érem ott pihenne a szekrényében, most boldogabb ember lenne?
Nem is tudom. De az biztos, hogy sok minden másképp alakult volna. Valószínűleg nem itt beszélgetnénk. Tény, hogy Moszkva után nem voltam kelendő portéka. Meg aztán ott van az az érzés, hogy csalódást okoztál. Talán ez a legnehezebb. Én nagyon szerettem volna örömet szerezni azoknak, akik szerettek, akik bíztak bennem. Rettenetes kudarc volt, amit nem lehetett kimagyarázni. Nem lehet megtenni, hogy az ember megálljon.
Világbajnokként, olimpiai ezüstérmesként is rendkívül népszerű volt. Mit gondol, miért?
Tény, hogy a sportolóknak akkoriban még nagyobb nimbusza volt. Fiatal versenyzőként különösen büszke voltam az akkori nagyokra: Szöllősire, Kemecsei Imrére, Hesz Misára. Az ő nyomdokaikba lépve pedig folytonosság jött létre. Szerencsés módon nagyon sokáig ott tudtunk maradni a világ élvonalában. Idehaza egyetlen tévécsatorna volt; az ökölvívókról meg rólunk beszélgettek, nem a Forma–1-ről. Be tudtunk férkőzni a családok életébe, az emberek szívébe. Ami pedig személy szerint engem illet, sokat számított a felvezetés. Elég korán nyújtottam olyan teljesítményt, amire fel lehetett figyelni. Tizenhét évesen már felnőtt magyar bajnoki címet szereztem, a következő évben pedig már az Eb-n szerepeltem. Másrészt személyemben adva volt a sportág számára egy kicsit regénybe illő figura, aki itt volt készen, akit nem kellett kitalálni. Egy gyerek, aki elevenségében, karakánságában, megjelenésében is igazi pesti srác. Akkoriban ez nagyon sokat számított.
Előfordult, hogy erre még rátett egy lapáttal?
Nem hiszem, én mindig csak magamat adtam. Egyszer fordult elő, hogy rám dumáltak valamit, hogy bongyorítsam be a hajamat – és én hagytam. Persze az sem titok, hogy nem éltünk éppen szerzetesi életet, a hetvenes években ösztönösen kerestük a szabadságot, és talán nem csak a sport terén volt bennünk egyfajta bizonyítási vágy.
Regényt talán nem írtak önről, de volt filmes akcióhős, egy tévés produkcióban pedig megkapta a bűvész szerepét. Mit tekint élete legnagyobb bűvészmutatványának?
Talán a hetvenkilences világbajnokságon való szereplésemet Duisburgban, ahol két aranyat sikerült szereznem. Az én életemben egyébként az édes mindig a keserűvel párosult. A két világbajnoki cím mellett abban az évben temettük drága édesanyámat. Visszatérve a kérdéshez, az is igazi bűvésztrükk volt a részemről, hogy annak idején vállalni mertem egy vendéglátóhely létrehozását. A nyolcvanas években a kajak-kenu sem volt az a pénzes világ, ráadásul akkor váltam. Hozzá kell tennem, hogy a kivitelezésben nagyon sok barátom segített, nélkülük nem ment volna. A Szabadság Szállóból, ahol tizenhét éven át dolgoztam, szintén sok támogatást kaptam. Amikor hazaérkeztem egy-egy külföldi versenyről, az ottani kollégák mindig várták, hogy meséljek, mi volt, hogy történt. Annak idején egyébként rengeteg helyre elmentünk élménybeszámolót tartani, arra sosem sajnáltuk az időt.
Úgy tudom, ma is élő kapcsolata van a „közönséggel”.
Igen, előfordul, hogy kapok felkéréseket, nemrég a Fészek klubban voltam, ahol eljátszottam-elénekeltem néhány dalt. Olyanokat például, mint Az első villamos, amelynek hangulatát a nyolcvanas években a bőrünkön éreztük. De ha alkalom van rá, szívesen fújom a régi kenus nótákat is. A Kolonics-napon például van olyan megemlékezés, hogy együtt leevezzük az ezerméteres távot, és a végén közösen elénekeljük a Himnuszt. Tudom, hogy a Gyuri nagyon szerette a kenus nótákat, és legutóbb evezés közben rázendítettem néhányra. Köztudott, hogy ezek nem éppen virágnyelven szólnak, így aztán utólag volt olyan vélemény, hogy gyászrendezvénybe ilyesmi nem illik bele. Én viszont úgy gondolom, hogy Gyuri maga is azt mondaná: „Így emlékezzetek rám, ne sirassatok!” Sőt, ha látott-hallott minket odaátról – és biztos vagyok benne, hogy igen –, mosolygott.
Aki ért a bűvészethez, annak mindig van még egy trükk a tarsolyában, akárhány éves is legyen…
Ezt azok talán még inkább tudják, akik közel állnak a gyertya elfújásához, s igyekeznek a lehető legjobbat kihozni abból, ami még rendelkezésre áll. Vannak feladatok, talán apró, de komoly dolgok, amelyek fontosak számomra. Ilyen például a határon túli magyar gyerekek focibajnokságának támogatása, illetve a halhatatlanok klubjának tagjaként is vannak a szívemhez közel álló kötelezettségeim. Volt idő, amikor szerettem volna az edzői munkában is jeleskedni, de nem úgy alakult. Alkalmanként kezdek hinni abban, hogy mindenkinek van egy kész forgatókönyve, viszont még lehet javítgatni, adott esetben kikerülni esetleges dolgokat. Lehet, hogy ez korrigálás, amire lehetőséget ad az élet, nem túl nagy volumenű és csak icipicit lehet a dolgainkat igazgatni. De azért abban is hiszek, hogy nincs lefutott élet. Akkor borzasztóan unalmas lenne.
A „hivatalos” interjú itt véget ér. A beszélgetésnek azonban még koránt sincs vége. A következő félórában részletes instrukciókat kapok arra nézve, hogyan kell bánni egy szelet karajjal, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell, hogy csak úgy omoljon az ember szájában. Kiderül az is, hogy az utca névadójához híven a nyelvújításban is nyomot hagy a sporttörténelem. A jelenséget ugyanis, amikor hajnalonként a főváros egyik legemberközpontúbb vendéglátóhelyének sárga üvegtégláin át beköszönt a fény, a törzsvendégek úgy nevezik: „wichmallik”…
Az UNESCO 1978-ban fair play díjjal tüntette ki Wichmann Tamást, aki barátját, egyben ellenfelét, Mateja Ljubeket segítette a felkészülésben. A horvát versenyző a belgrádi világbajnokságon legyőzte őt. Ahogyan Tamás fogalmazott: „tiszta, sportszerű csatában”.
„Kezdetben még erős zsákba töltöttünk parafatörmeléket, az volt a kenuban a térdeplő. Volt, aki otthonról hozott párnahuzatot, és ha jól meg volt tömve, kényelmesebb volt a térdelés. De azért nagyon tudott fájni. ” (Wichmann Tamás)
Forrás: Ahogy tőlünk telt c. könyv (Magyar Kajak-Kenu Szövetség)