„Sosem izgattak a kitüntetések"
Több mint ötven éve oszlopos tagja a magyar kajak-kenu sportnak, volt edző, minden idők legsikeresebb szövetségi kapitánya, alapítványi elnök, jelenleg pedig a Velencei-tavi Vízi Sportiskola szakmai igazgatója. Interjú a Kolonics Alapítványért-díjjal frissen kitüntetett Angyal Zoltánnal.
A VVSI-nél ismét utánpótláskorú fiatalokkal foglalkozol. Fáradhatatlannak tűnsz, miből merítesz újabb és újabb motivációt?
Valóban nem vagyok fáradt. Húsz évet edzősködtem, később szövetségi kapitányként egy teljesen új inger ért, utána kicsit lazítottam a Patrónus programmal. Most megint sok a dolog, de mivel jelenleg három sportággal is foglalkozom, visz magával az újdonság varázsa. És az is rengeteget számít, hogy folyton fiatalok között vagyok.
Itt az evezősök és a vitorlázók életébe is bepillantást nyersz. Ezekben a sportágakban is akkora az összetartás, mint a kajak-kenuban?
A kajak-kenunak megvan a maga kölönlegessége. Nem elfogultságból, hanem tapasztalatból mondom, hogy ez a legjobb közösség. Mindenhol megvan a sportági összetartás, de közel sincs olyan erő mögötte, mint nálunk.
Szerinted mi a sportág varázsa?
Nehéz megmondani, de hogy van neki, az tény. Ha valaki lejön kajakozni vagy kenuzni, és egy icipicit is megszereti ezt az életformát, az utána már nem tud elszakadni ettől. Hiába nem lesz mindenkiből bajnok, a kötődés szinte biztos, hogy megmarad.
Sok idő, sok eredmény, sok versenyző. Vannak legek és kedvencek?
Kapitányként nekem mindig, egészen fiatal korában is Koló volt a kedvencem. Ez az érzés a mai napig él, csak sajnos más jellegű. De nagyon szerettem a saját versenyzőimet is, akikkel edzőként dolgoztam, akár olimpiai bajnokká, akár sportszerető civilekké váltak.
Koló 2008 júliusában halt meg, az alapítvány rákövetkező év májusában meg is alakult. Gyors reakcióidő, mit érzékeltetek akkor ebből?
Ez egy nagyon nagy csapás volt az egész sportág számára, és rögtön elindult egy folyamat, ami vitte magával az egészet. Leültünk, gondolkoztunk, és minden jött magától. Nem sürgettünk semmit, de rögtön tudtuk, hogy szükség van erre, és tennünk kell valamit, hogy fennmaradjon Kolonics György neve. Nagyon büszke vagyok rá, és a mai napig nagyon jól esik, hogy engem választottak meg elnöknek. Akkoriban lényegesen szerényebb körülmények között dolgoztunk, és nagyon jó látni, hogy ma, tíz év után már egy jelentős, komoly szervezetről beszélhetünk.
A jubileum örömére te is kaptál egy díjat. Számít még egy újabb kitüntetés?
Soha nem izgattak a kitüntetések. Jól esik, persze, nagyon jól esik, de ennyi. Sosem az elismerésért dolgoztam.
Az alapítvány egyik fő feladata az utánpótlás sportra nevelése, sportban tartása. Szerinted ez ma nehezebb feladat, mint amikor te voltál edző?
Biztos, hogy nehezebb. Ma azt látom, hogy minden sportágban egyre inkább lejjebb kerül a korhatár, és a gyerekek túl korán kezdenek el sportolni. Nyilván van, ahol ez indokolt, például az úszóknál, de a kajak-kenuban szívem szerint bőven várnék 10-12 éves korig azzal, hogy vízre küldjem őket. Egyrészt nagyon nagy a felelősség, másrészt, ha a gyerekek 7-8 évesen kezdenek el versenyezni, tíz évet kell várniuk arra, hogy ifi korba lépjenek, ahol az igazi sikerek kezdődnek. Ez gyerekkorban túl sok idő, és ha eseménytelenül telik, elvesztik a motivációt, és ugyanolyan korán abba is hagyják a sportot. Ugyanakkor ha te nem veszed fel a gyereket, akkor másnap a kézilabdacsarnokba viszik a szülők. Tehát nincs választás, ahogyan a megfelelő struktúra sincsen meg ehhez a változáshoz, mert meggyőződésem, hogy a piciknek elsősorban nem edzeni, hanem játszani kell.
Van olyan dolog, amit ennyi év tapasztalattal a hátad mögött ma már másképp csinálnál?
Visszatekintve elmondhatom, hogy jól telt az életem, boldog és elégedett vagyok. Apró hibák és kudarcok minden életben vannak, összességében azonban mégis azt tudom mondani, hogy minden jó volt úgy, ahogy történt. Maximum egy dolog van, amiben másképp döntenék. Annak idején rávettek, hogy lányokkal is kezdjek el foglalkozni, és ez borzasztóan sok pluszmunkát jelentett, mert egy 12-15 fős komoly fiúcsapathoz csatlakozott egy 6-8 fős lánycsoport. Együtt nem lehetett nekik edzést tartani, így délelőtt és délután is két külön edzést tartottam, így már a tehetséggondozásra, a külön beszélgetésekre nem maradt idő, pedig ez fontos része a felkészülésnek. Ez még így utólag is kemény volt. Nem mondom, hogy nem volt nagy élmény, de még egyszer nem vállalnám be.
Szerző: Reményi Diána