Minden nehézség ellenére pozitív végkicsengéssel búcsúzunk az évtől
Ha azt mondjuk, a 2020-as év rendhagyó volt, finoman fogalmaztunk. De milyen hatással volt és van a koronavírusnak egy sikersporttal foglalkozó alapítvány életére? Évértékelő interjú Csabai Edvinnel, a Kolonics Alapítvány elnökével.
Nehéz kérés, hogy értékeld ezt az évet?
Nyilván nehéz 2020-ról úgy beszélni, hogy ne a járvány legyen a fókuszban, hiszen senkinek sem úgy alakult az élete, ahogyan azt mondjuk év elején elképzelte. Szerencsére azonban az alapítvány életében minden nehézség ellenére is történtek felemelő és pozitív dolgok. Januárban, a 2019-es évet értékelő rendezvényünk abszolút felfokozott hangulatban zajlott, hiszen a fiatalok díjazása nekünk ugyanolyan megtiszteltetés, mint amilyen nekik átvenni a támogatói ösztöndíjakat, illetve a Kolonics György-díjat. De még ezt is megelőzte az év legfontosabb eseménye, amire a leginkább büszke vagyok: a Wichmann Tamás életéről készült film premierje. És nem azért, mert Tamás már nincs velünk, hanem azért, mert egy apró ötletként indult, és egy olyan élmény lett belőle, amire szerintem mindenki, aki ott volt, könnyes szemmel emlékszik vissza.
Honnan jött a film és a filmbemutató ötlete?
A történet érdekessége az, hogy ez a film nem a kajak-kenu berkein belül született, hanem a Wichmann-kocsma illusztris törzsvendégköre szervezte az egészet. A Tabán Moziban volt az ősbemutató 2019 végén, ahol összesen hárman képviseltük a sportágat, Vaskuti István, Römi és én. És miután megnéztük a filmet, egyszerűen elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ezt ne lássák a kajak-kenusok, hiszen a film jóval túlmutat a sportolón, bemutatja, hogy mitől volt ő egy valódi ikon a hetvenes és nyolcvanas években. Így elindultunk egy úton az alapítvánnyal, aminek az lett a vége, hogy egyeztetve a rendezővel és a producerrel megkaptuk az engedélyt a jogtulajdonostól, kibéreltük az Uránia Filmszínházat és meghívtunk 400 embert: kivétel nélkül mindenki ott volt, aki ebben a sportágban számít. A filmvetítést egy színpadi beszélgetés előzte meg Tamással, aminek a végén a közönség hosszú percekig állva tapsolt. Amikor kikísértem őt, a Rákóczi úton még mindig hallottuk a vastapsot – hátborzongató élmény volt. Azt gondolom, az alapítvány számára ez volt az év legmeghatározóbb eseménye, amire borzasztóan büszke vagyok. Minden szomorúság ellenére jó érzéssel tölt el, hogy ez nyilván Tamás számára is egy felemelő pillanat volt.
Márciusig tehát minden a tervek szerint zajlott?
Abszolút. A kaposvári Kolonics-vándorkiállítás a Csáky Laci-féle motivációs nappal remekül lezajlott februárban, ugyanezt a programot viszont Tiszaújvárosban már nem tudtuk megvalósítani, hiszen azt mindenki tudja, mit hozott magával a március.
A tavaszi, várakozással teli hónapok során egyébként mi lett volna az eredeti terv?
Abban az időszakban lettek volna a Karrierkövető program bizonyos elemei, mind gyakorlati, mind elméleti szinten. Ezeket az elején próbáltuk online bonyolítani, de aztán bejelentették, hogy elmarad az olimpia, amelyre a felkészülés során a legtöbb hospitálást is szerveztünk volna, így ezeket nem tudtuk megvalósítani. Abszolút ez, a fiatal edzőket támogató programunk az idei év nagy vesztese csakúgy, mint maguk az olimpiai sportolók, de jövőre úgy készülünk, hogy ezeket a programokat – akárcsak a játékokat – be kell pótolni.
Nyáron pedig jött az enyhítés, így bár más konstrukcióval, de meg lehetett tartani a Kolonics György-emlékevezést.
Igen, azért ott nagy kő esett le a szívünkről, hogy nem kellett egy az egyben eltörölnünk a Koló emlékét őrző legfontosabb programot. Maga a leevezés és a már szokásosnak mondható beszélgetések korlátozott létszámú közönség előtt zajlottak Csepelen, és alkalmazkodva a helyzethez idén először online is lehetett követni az eseményeket. Számunkra is meglepetés volt, hogy több mint százan kapcsolódtak be az élő Facebook-közvetítésbe, és amikor a résztvevők vízre szálltak, a nézőknek levetítettük a Kolóról készült másfél órás filmet. Nagy siker volt, úgyhogy valószínűleg a jövőben is ebben a hibrid formában fogjuk lebonyolítani a megemlékezést, mert van rá igény.
Akárcsak a júliusi fáklyás evezést, a másik sportra ösztönző Koló-emlékprogramot, az október 23-i futást is nagy bizonytalanságok közepette kellett megszervezni.
Így van. Ahogy mentünk be az őszbe, ismét egyre bizonytalanabbá vált minden, az egész egy vakrepülésnek tűnt. Éppen ezért óriási dicséret illeti Szemán Robit és csapatát, akik viszont eldöntötték, hogy az utolsó pillanatig úgy készülnek, hogy lesz futás, azt is bevállalva, hogy akár előző nap fújják majd le az egészet. Ebben a bizonytalanságban borzasztóan nehéz tömegeket mozgatni, az ő munkájuknak hála mégis 2500 ember jött el futni. És azért ennyi, mert ez volt a meghatározott maximális létszám.
Nem volt visszás az újabb korlátozások küszöbén bevállalni egy tömegrendezvényt?
Nem, mert az egész nagyon fegyelmezetten zajlott. Azt már évek óta látjuk, és ebben a különleges helyzetben egy újabb megerősítést kaptunk, hogy az emlékfutás már rég túlnőtt azon, hogy a kajak-kenusok téli felkészülésének egy állomása legyen. Mind a futók, mind a szabadidős sportolók nagyon szeretik ezt a versenyt, akik egészen a rajtpisztoly eldördüléséig viselték a maszkot. Ebből is látszik, hogy egy olyan közösség, amelyet a sport köt össze, zokszó nélkül képes alkalmazkodni – egy csöppet sem egyszerű vagy komfortos helyzethez – a közös célért és a mozgás öröméért.
Ugorjunk vissza egy kicsit a nyárra, amikor egy teljesen új projektet valósított meg az alapítvány: a Mosolytúrát.
Ez a program egyébként kicsit kilóg a többi tevékenységünk közül, hiszen nem a kajak-kenusokat támogatjuk vele, ugyanakkor a vízitúra a mi kultúránk része, egy olyan élmény, amit minden gyereknek át kellene élnie legalább egyszer életében. És mivel rengeteg nehéz helyzetben, mélyszegénységben élő és támogatásra szoruló gyermek él ma Magyarországon, gondolkodás nélkül elfogadtuk Juhász Gábor javaslatát, hogy a szendrői Abigél Egyesülettel együtt elvigyük az ottani, nehéz sorsú gyerekeket egy hétre a Vízivándorral. Azt hiszem, sikerült életre szóló élményt nyújtani a fiataloknak. Gábor egyébként minden forrást önállóan szerzett meg ehhez, de ami még a pénznél is fontosabb, az a befektetett idő és energia, amiből úgy néz ki, sosem fogy ki, ugyanis az ő irányításával ez a program most is folytatódik, csak más formában. A szeptemberi iskolakezdéshez tanszercsomagokkal segítettük a szendrői gyerekeket, a legújabb, karácsonyi projekt során pedig edzőtermet rendez be nekik a hazai kajak-kenu klubok felajánlásaiból. Két nap alatt, két klub segítségével már egy komplett kis fitneszteremre való nem használt vagy régi sporteszköz gyűlt össze.
Ha már érintettük az anyagiakat, a koronavírus negatív hatásai a gazdaságot is érintik. Egy nonprofit szervezet hogyan vészelhet át egy ilyen hosszú, pénzügyileg nem éppen kedvező periódust?
Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy áll mögöttünk egy olyan szervezet, mint amilyen a Magyar Kajak-Kenu Szövetség, amely Schmidt Gábor elnökkel az élén mindig mindenben maradéktalanul segíti és támogatja az alapítványt. A másik borzasztóan fontos dolog pedig az, hogy van egy nagyon erős és hűséges magánadományozói körünk is, a tőlük befolyt összeg pedig egyetlen forinttal sem volt kevesebb, mint tavaly. Ennek köszönhetően idén is meghirdethettük a Jövő Reménységei pályázatot, amelyre a napokban zárult le a jelentkezés.
Akkor kijelenthetjük, hogy minden nehezítő körülmény ellenére az alapítvány sikeres évet zárt 2020-ban?
Úgy gondolom, hogy ami idén a legfontosabb kollektív feladat volt, vagyis az alkalmazkodás egy új és ismeretlen helyzethez, az az alapítványnak maximálisan sikerült. A támogatóink mellett ennek köszönhető, hogy év végére a veszteségoldalon jóval kevesebb dolog maradt, mint ahány pozitívummal zártuk az évet.
Szerző: Reményi Diána