Megalkuvások nélkül – Ipacs Endre 50 éves!
Ipacs Endre ma ünnepli 50. születésnapját. Pontosabban nem ünnepli, csak megéli, nem egy ünneplős típus. Kuratóriumi tagunkat ezzel az interjúval köszöntjük. Boldog szülinapot, Endre!
- Hogy kezdődött ez az egész?
- Fiatalon, ugye, kenuztam, Koló 72-es, én 71-es korosztály voltam, együtt versenyeztünk vagy tíz éven keresztül. Dédnagymamám, aki 100 évig élt, mindig mondta, hogy " Már megint a Kolonics!". Benne is megragadt ez a név. Kolót egyszer sikerült legyőznöm, amikor kijutottunk Zala Gyurival párosban a 98-as első hazai rendezésű vb-re, ahol mi nyertük az első érmet a magyar csapatnak. Így még jobban csillogott az a bronzérem. Aztán a pályafutásom befejezése után más dolgokba kezdtem, többek között elindítottam a Nagy Sportágválasztót, majd később a Nagy Hangszerválasztót. Persze mindez álom maradt volna, ha nincs Szemán Robi, aki szintén kuratóriumi tag és nincs a cége, a Merkapt. A Merkapt sporttelep vezetőjeként szerveztem ezeket a rendezvényeket, de öt év után elég volt. Amikor belevágtunk a Nagy Sportágválasztóba, Koló első szóra jött. Jó érzés, hogy egy ilyen nagy és hasznos dolgot indítottunk el.
- Miért hagytad abba öt év után?
- Egyrészt jó dolgot hívtunk életre, szerettem csinálni, másrészt nagyon nehéz volt. Minden évben könyörögni kellett a szponzoroknak, akik hiába mondták azt, hogy az esemény kiváló és értékteremtő, a következő évben mást támogattak. Állami támogatás tekintetében sem érdemelte ki a rendezvény azt a nagyságrendet, amit kaphatott volna és ez azért nagyon zavart. Az ember ebbe belefárad. Aztán a családi életem is úgy alakult, hogy jobb volt eljönni, ezért végül nekivágtam az ismeretlen Angliának.
- Mihez kezdtél ott? Milyen munkát találtál?
- Először egy hotelnél helyezkedtem el, meg egy közértben is dolgoztam párhuzamosan, majd 2018-ban magánvállalkozó lettem és elkezdtem masszázzsal foglalkozni. Már itthon is volt pár kliensem, szóval csak folytatni kellett. Azt mondják, varázskezeim vannak, szeretem is csinálni, de szempont volt az is, hogy olyan munkát akartam, ami időben nem annyira kötött, mert a fiamhoz haza akartam járni rendszeresen. Ez szerencsére sikerült, jó viszonyt ápolok a volt feleségemmel is, vagyis ez a része is jól alakult a változásnak és az is, hogy megtaláltam a helyemet odakint. Ha minden jól megy, február körül már valószínűleg kettős állampolgár leszek. Tavaly a covid miatt leállt a masszázs és sürgősen ki kellett találnom valami mást. Vettem egy kisteherautót és elkezdtem szállítással foglalkozni, vagyis több lábon állok, de közben szabad vagyok. Jelenleg két klinikánál is masszőrködöm, házhoz is járok és elvégeztem a SUP instruktori képzést, szeptember végén indítottam egy kis csoportot.
- A SUP visszahozta egy kicsit a kenus élményeket?
- Igen, hiszen nagyon hasonlít rá. Itt kint több versenyen is indultam, sőt második lettem a 2016-os nemzeti klubbajnokságon. Jól hangzik az ismertetőm, amikor foglalkozást hirdetek. Vb-bronz kenuban, ezüst a sup ob-n, valamint 40 év evezési tapasztalat, ami a raftingot is magába foglalja, mert abban is versenyeztünk egy évet. Most annyira nem kedvező az időjárás az oktatáshoz, igaz indítottam egy csoportot, de tavasztól szerintem nagyon beindul majd a sup-tanítás. Jó érzés olyan dolgokat átadni a résztvevőknek, amik más helyen szóba sem kerülnek, mert az oktató a 3-4 év evezési múltjával maga sem tudja megcsinálni. Például, hogy egyoldali evezéssel hogyan tudják magukat egy irányban tartani. És lám, meg tudták csinálni, pedig a többség nem sportmúlttal rendelkező versenyző, hanem hétköznapi családanya, emiatt még jobb érzés látni az arcukra kiülő sikerélményt.
- A sport mennyire maradt meg az életedben? Ennyi munka mellett van rá időd? És legfőképp igényed?
- Épp a napokban futottam hosszú idő után először, erősíteni is eljárok, és evezek, vagyis azt mondhatom, hogy szerencsére tudok edzeni és a szervezetem is igényli. Bár 2019-ben volt egy vállműtétem és most a másik vállam sérült meg júliusban, szerencsére nem olyan súlyosan, vagyis ezek azért akadályoztak, akadályoznak valamelyest, de az életem része maradt a mozgás. Amikor kijöttem Angliába, itt is meg akartam csinálni a sportágválasztót, de itt más a szisztéma, sokkal erősebb az iskolai sport a klubsportokhoz viszonyítva, meg heti egyszer maximum kétszer van edzés, ami nem sok, szóval egy picit más alapokra kell helyezni az egészet. Most szunnyadó fázisban van a Sportágválasztó itteni megvalósítása, de bármikor lendületet kaphat. Jövő nyár elejére már összeállt a fejemben egy vízisportos nyílt sup nap, ami mellett helyet fog kapni a kajak és evezés is, szerintem ez akár az elindítója lehet egy itteni sportágválasztónak. Remélem, összejön, energiám lenne hozzá.
- A kenuzás még eszedbe jut olykor?
- Itt van a kenum a klubunk garázsában. Sőt, abban evezett Koló a Sportágválasztón, szóval vigyázok rá, ereklyeként őrzöm. Ha olykor evezek benne, nem csak maga a kenuzás jut eszembe, de szinte minden alkalommal Koló is. Az, hogy ő hogyan csinálta, mennyire vitte a lábát előre, mennyire hajolt előre. Koló egy jelenség volt. Épp hogy feljött ifiből és a felnőtt válogatón Pálizs Attilával harcolt az első helyért a döntőben. Őrület, hogy mit művelt. Tudtuk, hogy Koló jó, de mindenki tátott szájjal figyelte a döntőt. A kenuzás nagyon komplex mozgásforma. Neki nagyon jól ment. Erre született. Nekem nem jött zsigerből a hatékony kenus technika. Birkóztam elsős elemisként és ez a mozgásforma sokkal testhez állóbb volt számomra. Amikor 89-ben az edzőmmel technikáztunk és ennek köszönhetően egyik napról a másikra sokat gyorsultam, javultak is az eredményeim, azt hittem, hogy nincs megállás. De nem így történt. Nem tudtam átvinni a formámat a következő évre. Bennem nem rögzült úgy a kenuzás mozgássorozata. Én nem tudtam magam belülről kontrollálni. A kenuzáshoz nem elég csak az erő és az állóképesség. Sosem fogod legyőzni azt a tehetséget, akinek megvan mind a kettő, de a mozgást is jól érzi a hajóban.
- Gyuri ebben volt kiemelkedő?
- Ebben feltétlenül. Ha mentálisan olyan lett volna, mint Zala Gyuri, aki magabiztos volt és hitt magában, még ennél is jobb eredményeket ért volna el. Persze így is hihetetlen éremkollekciót lapátolt össze Koló. És talán ez a bizonytalansága is kellett ahhoz, hogy emberileg viszont ugyanaz a szerény gyerek maradjon, mint amilyen a sikerei előtt volt.
- Hozzád közel állt?
- Én nagyon tiszteltem és ő is mindig egyenrangú emberként tekintett rám. Amíg egymás ellen versenyeztünk, addig ellenfelek voltunk, később miután én abbahagytam, többször beszéltünk és mindig olyan érzésem volt, hogy ahol abbahagytuk, onnan tudtuk folytatni. Nagyon szerény és maximalista volt. Például 89-ben, amikor nem jutottunk ki az ifi vb-re, sem ő, sem én, a Budapest-bajnokságon megnyerte az 1000 és 500 egyest előttem. Aztán óriási meglepetésre az ob-n, döntőbe sem jutott, én viszont bejöttem kétszer harmadik helyre. Később meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy ott mi történt vele, de ez valahogy elmaradt és most már az edzőjét, Ludasi Robit sem tudom megkérdezni, mert már ő sincs közöttünk.
- Van benned hiányérzet?
- Nincs. Nem pörgetném vissza az életemet és ez szerintem jó. Érdekes módon, így az ötvenhez közeledve, az utóbbi pár évben, furcsa, régi emlékek jelennek meg a gondolataimban. Olyan, mint amikor hiányosan, de lepereg az életed előtted gondolati síkon. Természetesen ennek kapcsán fölötlik bennem az is, hogy lehet, nekem is mennem kell hamarosan. Ilyen világot élünk. Csépai Dezső, Koló, Benedek Tibi után már nem csodálkozom semmin. Ötven fölött már mindenre fel kell készülni. Fiatal korunkban egy 50-es ember öregnek számított, most meg lelkileg rosszul vagyok, ha nem tudok lefutni 400 métert egy perc körüli idővel, vagy nem tudom azokat a súlyokat megmozgatni, amelyekkel élsportoló koromban dolgoztunk és még komolyan el is csodálkozok rajta, de persze sosem adom föl. Mert örök küzdő és örök optimista vagyok.