Egy fáklyás evezés margójára
Schmidt Gábor beszéde a fáklyás emlékevezésen 2018. július 15-én, Kolonics György tragikus halálának 10. évfordulóján.
– És ki volt az a Kolonics Gyuri? – tette fel a kérdést nemrég egy nyári táborban egy tízéves kissrác. Időnként kapunk már ilyen kérdéseket. És egyre többször kapunk majd. Mi pedig tűnődhetünk, hogy mi is a válasz. A jó válasz. Ami valóban az igazán fontosat mondja el róla. –
Egy klasszis, egy olimpiai bajnok.
Egy kenus, akinek a kivételes tehetsége rendkívüli alázattal és szorgalommal párosult.
Egy páratlanul céltudatos versenyző, aki mindent alárendelt a sportnak. Mindent.
Egy srác, aki felfoghatatlan módon, edzés közben fejezte be az életét.
Egy barát, akit sokan szerettek.
Egy ember, közülünk.
Nézegetjük a fényképeit. Az egykori pillantásait, az erőfeszítések és a mámoros célbaérések látványát őrző felvételeket. A már-már ikonikus, James Dean-t idéző fotót, a vállán keresztként átvetett lapáttal…
Nyilvánvaló, hogy akik nem ismerték, azoknak legfeljebb mítosz marad, vagy szomorú sportágtörténeti adat. Akik pedig igazán közel álltak hozzá, azok pedig már örökre elfogultak lesznek a személye iránt.
Az új generáció?
Ők azt a Kolót fogják megismerni, akit mi tárunk eléjük.
Számukra folyamatosan fel kell idéznünk és át kell örökítenünk az emlékeinket, amelyeknek közvetve vagy közvetlenül részesei lehettünk.
Még akkor is, ha úgy érezzük, hogy az utóbbi tíz év alatt már mindent elmondtunk róla. Készítettünk filmet, emlékkiállítást. Kisbolygót, sportcentrumot, iskolát ruháztunk fel a nevével és szobrokat állítottunk a tiszteletére. Emlékevezéseket szerveztünk, amelyeken mindannyiszor meg voltunk győződve arról, hogy láthatatlanul jelen van és sajátos, szerény mosolyával az arcán épp azt dünnyögi: – jó fejek vagytok, igazán…
10 év hosszú idő. Gyuri halála óta már felcseperedett egy olyan korosztály, amelyiknek a tagjai most szállnak hajókba, hogy sikereinek nyomába eredjenek. Megtapasztaltuk azt is, hogy az élet nem állt meg, a Duna egykedvűen folyt tovább, ahogy mindannyiunknak haladnunk kellett az úton, – miatta is, érte is, helyette is.
Másfelől viszont, mintha csak egy szemhunyásnyi idő választana el attól a keddi naptól és attól a döbbenetes pillanattól, amikor Koló halálhíréről értesültünk. Mi, akik kortársai, sporttársai, barátai, ismerősei voltunk, szeretnénk a legméltóbb módon emlékezni Rá; úgy, hogy ez az emlékezés sose dermedjen bele valami élettelen, újraismételgetett, formális pátoszba. Gyuri alakja pedig sose silányuljon fennkölt, de idegenül steril legendává. Annál is inkább, mert mi még pontosan tudjuk, hogy emberként képviselt értékei a sportágban elért eredményein is túlmutattak. Idővel persze így is, úgy is mitikus hőssé válik. A mai kissrácoknak pedig mesélhetünk arról, hogy volt egyszer egy cingár kisfiú, aki nagy bátran útra kelt, megküzdött a világgal – és olykor talán saját démonaival is.
Közben pedig, amíg csak tehetjük, minden évfordulón gyertyát gyújtunk, együtt bográcsozunk és lapátolunk – mert annak biztosan ő is örülne… és csak késő este figyelmeztetne, hogy „fiúk, elég a mókából, holnap edzés! „ …
A szomorúságunkat pedig lassan-lassan felváltja annak az öröme, hogy egy ideig köztünk lehetett és ismerhettük őt.
Forrás: www.kajakkenusport.hu