Hüttner Csaba: Ma is inkább csapatember vagyok, mint „egyéni vállalkozó”
Január 20-án ötven éves lett Hüttner Csaba, a magyar kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya, aki alapítása óta kuratóriumi tagja a Kolonics György Alapítványnak. Születésnapja alkalmából köszöntjük. Az interjút Vincze Szabolcs készítette vele.
Legnagyobb sikereit kenu négyesben érte el. Egyessel sosem próbálkozott?
Dehogynem, ifjúsági koromban én voltam a legjobb itthon egyesben is, országos bajnoki címeket szerzetem és kijutottam a korosztályos világbajnokságra is. De a csapat érdekében, és az edzőm tanácsára végül mégis lemondtam az egyesről, és inkább a kenu négyesben indultam. Ennek különböző okai voltak, azt gondoltuk, hogy csapatban eredményesebbek lehetünk, és ez meghatározta a későbbi pályafutásomat is, mert onnantól kezdve az összes hazai- és világverseny párosban és négyesben indultam. De bevallom, kicsit ma is sajnálom az akkori döntést.
Ön szerint mi volt az oka, hogy csapatban ilyen sikeres tudott lenni?
Mindig is szerettem motiválni a csapattársaimat, és most is azt látom magamon, hogy inkább csapatember vagyok, mint „egyéni vállalkozó”. Nagyon szerettem négyesben és párosban versenyezni, és mindig jobban örültem a csapat sikereinek. Ráadásul mindig kitartottam a párom, előbb Szuszkó László, majd Fürdök Gábor mellett, akikkel együtt versenyeztünk és értük el a sikereket. Boldog évek voltak.
Az ötszáz vagy az ezer métert szerette jobban?
Minden távon versenyeztem, kétszáz méteren és maratoni távon is, de a legközelebb az ezer méter állt a hozzám, felnőtt versenyzőként abban voltam a legjobb. Az ötszáz túl rövid volt nekünk, az ezer viszont ideális. Amikor feljöttem az ifiből, még kétszázon is gyorsak voltunk, de ahogy a táv specializálódott, rájöttünk, hogy az már nem a mi asztalunk. Az ezret nem befolyásolja annyira a rajt, és míg ötszázon a gyors izomrostokkal rendelkező versenyzők jobban megtalálják a számításaikat, az ezren több a taktika, jobban kell az állóképesség. Minden távra nehéz felkészülni, de az ezer talán kiszámíthatóbb, és könnyebb a hibákat menet közben kijavítani.
Pályafutása során, 1997 és 2003 között négy világbajnoki és egy Európa-bajnok aranyérmet szerzett. Melyik közülük a legfényesebb?
Egyértelműen az 1998-as szegedi világbajnokságon szerzett arany az ötszáz méteres kenu négyesben. Több okból is az a győzelem áll a legközelebb a szívemhez, egyrészt mert az volt az első világbajnokság Magyarországon, és hazai közönség előtt szereztük a sportág századik magyar aranyérmét, ráadásul Kolóval együtt nyertem, aki nemcsak a csapattársam, hanem barátom is volt. A győzelem pár századmásodpercen múlott, csak a célban vezettünk, ami emlékezetes volt mindenkinek, de nekünk a leginkább.
Hiányzik valami a karrierjéből?
Négy olimpián részt vettem, de mindig csak tartalék voltam. Nem az fáj, hogy nem lettem olimpiai bajnok, mert nem hiába választják ki azokat, akik végül oda kerülnek, és pontosan tudom, hogy mindennek össze kell jönnie egy ilyen eredményhez, de szerettem volna rajthoz állni, hiszen egy sportoló életében az a legfelemelőbb, ha a hazáját egy olimpián képviselheti, még akkor is, ha, mondjuk, hetedik helyen végez. Elég nehéz volt sportolóként ezt feldolgozni.
Milyen emlékei vannak egykori mesteréről, Ludasi Róbertről?
A kilencvenes években Ludasi Róbert kezei alatt lettünk Csepelen sikeres felnőtt versenyzők, az eredményeim nagy része hozzá kötődik. Tiszteltük őt, olyan edző volt, aki megelőzte a korát, és aki élt-halt ezért a sportágért. Maximalista volt, és ki tudta hozni a tanítványaiból is a maximumot. Ugyan nem én voltam a kedvence, amit éreztem is, ezét mindig tartottuk a két-három lépés távolságot, de mindig is becsültem, és nagyon sokat köszönhetek neki. Később is kapcsolatban maradtunk egymással, mikor én sportvezető lettem, hiszen ő edzette Kiss Tamást, és ifiként például Korisánszky Dávidot és Moldován Milánt is.
A versenyzői pályafutása után dolgozott szakkommentátorként is. Nehéz volt a váltás?
A 2008-as pekingi olimpiával kezdődött, utána hosszú évekig voltam az Eurosport kajak-kenu szakkommentátora. Néha később is előfordult, hogy beugrottam, ha hívtak, de amióta 2016-ban felnőtt kapitány lettem, ez a kapcsolat természetes módon megszakadt, hiszen már mint a magyar csapat vezetője veszek részt a világversenyeken. Nagyon szerettem ezt a munkát, mert imádom a sportágat, és azt, hogy ezt elmondhattam másoknak is. Egyébként nem volt nehéz átállni, mert világéletemben minden sportot szerettem, voltak és vannak kedvenc csapataim és sportolóim, ez pedig adott egyfajta komplex tudást. Annak idején, az olimpiákon is mindig elmentem más spoteseményekre, és felemelő volt élőben szurkolni Egerszegi Krisztinának vagy Darnyi Tamásnak.
Hogyan vezetett az útja a szövetségi kapitányi posztig?
A versenyzői pályafutásomat 2007-ben zártam le, majd egy évig tűzoltóként dolgoztam, remélve, hogy a 24–48-as munkaidő talán lehetővé teszi, hogy sportoljak a munka mellett, de ez végül nem sikerült. Gyulay Zsolt 2008-ban megkeresett az MTK-tól, és felkért szakosztályvezetőnek, amiért a mai napig hálás vagyok neki, mert számomra ez jelentette a visszautat a sportágba, amely szerencsére azóta sem enged. Egy évig dolgoztam ott, aztán a klubbal egyeztetve pályáztam az utánpótlás szövetségi kapitányi posztra, megnyertem, és két olimpiai ciklust végigvittem. Mikor Storcz Botond a 2016-os riói olimpia után bejelentette, hogy nem indul újra a felnőtt kapitányi posztért, döntöttem úgy, hogy pályázok.
A 2021-es olimpia elhalasztása Önnek, mint sportvezetőnek mit jelentett?
A szövetséggel igyekeztük a végsőkig kitartani, hogy megoldjuk a sportolók edzéslehetőségit, és úgy dolgoztunk tovább, hogy igenis lesz olimpia, tartottuk a lelket a versenyzőkben. Versenyzőként négy olimpián voltam tartalék, pontosan át tudtam érezni az helyzetüket, hihetetlen nehéz lehetett nekik feldolgozni a halasztást. Nekem kapitányként az a célom, hogy ezek a versenyzők megvalósíthassák az álmukat, azt, ami nekem nem sikerült, és kijussanak az olimpiára, ami tartalékként is óriási élmény volt. Rengeteg munkát kell belefektetni, de aki ezt megteszi, annak jó eséllyel meg is adatik.
Mi lehet az oka, hogy a kajak kenu a rendszerváltás után is kiugróan eredményes tudott maradni?
Akik ebben a sportágban dolgoznak, azoknak ez az életcélja, élnek-halnak a kajak-kenuért. Mindig is nagyon magas szintű volt az edzői gárda, ami adott egy irányt itthon, és az itteni sportolók az esetek kilencven százalékában a magánéletben is megállják a helyüket, teljes életet él tudnak élni. A gyerekek szeretnek lent lenni a vízitelepeken, a jó közösség behúzza őket. A tagszervezetek, klubok pedig sokat tudtak fejleszteni az infrastruktúrán, így a szülők is azt látják, hogy nagyon jók a körülmények, érdemes lehozni a gyerekeket. A motivációt is igyekszünk megtalálni, az átalakult világban nekünk is nehezebb megtalálni a hangot velük, de szerintem jó úton járunk. Nem panaszkodhatunk a merítésre sem, az utóbbi időben stabil maradt a versenyzői szám, amiben rengeteget számít, hogy az állam kiemelt sportágként nagyon sokat segít a kajak kenunak, hogy magas szinten maradjon.
Ön szerint miért szorult háttérbe az elmúlt időszakban a kenu szakág?
Ennek több összetevője van, egyrészt az olimpia program változása a kenun ütött a legnagyobbat, mindössze két versenyszám maradt, egy egyes és egy páros. Így nehezebb motiválni a versenyzőket, a kenuban ráadásul eleve nehezebb és hosszadalmasabb a tanítás, mint kajakban, amelyet könnyebb használni. Ezért nehezebb toborozni és megtartani a gyerekeket, de most már vannak olyan kenusaink, akiket láthattunk világkupán, és úgy érzem, valami megindult. Egy sportág életében mindig vannak hullámok, nem lehet minden szakág a csúcson.
VINCZE SZABOLCS