Szűk családi körben vettek búcsút Ludasi Róberttől
Gyönyörű, szívhez szóló levélben tájékoztatta a kajaktársadalmat férje végakaratáról Ludasi Róbertné. Csendben jöttem ebbe a sportágba, csendben is szeretnék elmenni! – mondogatta mindig a világklasszisok egykori edzője, ennek szellemében kísérték utolsó útjára szűk családi körben múlt pénteken. Robi sírja a Budafoki-temető 14-2/0/1/61-es parcellájában már látogatható.
Az alábbiakban olvasható Ludasi Róbertné levele:
Tisztelt Magyar Kajak-Kenu Szövetség!
Családom nevében hálásan köszönöm, hogy férjemet, Ludasi Róbertet a sportág saját halottjának tekintették.
Szeretném, ha tudnátok, hogy Robi évekkel ezelőtt arra kért, ha eljön az idő, szerényen búcsúzzunk tőle szűk családi körben.
Gyakran mondogatta: "Csendben jöttem ebbe a sportágba, csendben is szeretnék elmenni!”
Nem akart öreg, gyenge emberré válni, mert egész életében a nyers erőt képviselte. Erős volt a küzdelemben, a tehetségben, a szorgalomban. Pályája befejezésére készült, mert úgy érezte, hogy már nincs benne motiváció, tűz. Sokszor hangoztatta: “Addig élek, amíg dolgozhatok!”
Vágyai beteljesültek, teljes életet élt, tisztelet és elismerés övezte. Boldog, elégedett emberként csendben, a kezeim között hunyta le örökre a szemét.
Így őrizzétek emlékét!
Köszönettel: Ludasi Róbertné
Robi január harmadikán, hajnalban távozott örökre, 68 évesen. Korábbi interjúiban olykor mesélt a kezdetekről, még akkor is, ha magáról nem nyilatkozott szívesen, azt szerette, ha az eredményei beszélnek helyette.
„1966-ban, egy véletlen folytán kezdtem el kenuzni, a szomszéd srác hívott le, aztán ottragadtam, megszerettem. Sajnos a kétévnyi katonaság után már nem tudtam visszanyerni a régi formámat, ezért 1979-ben megszüntették a sportállásomat, magyarán kirúgtak. Nem tudom, hogy magamtól eszembe jutott-e volna az edzősködés, de év végén megkérdezték, hogy lenne-e kedvem hozzá. Rövid gondolkozás után belevágtam.”
Robi egyszerre volt csendes, visszahúzódó és erőteljes, olykor nyers. A Csepelre igazolását egy vita előzte meg, amiért fegyelmit kapott, ezért akkori klubjából el kellett jönnie. Később derült ki, hogy az élet jó irányba terelte, hiszen Csepelen igazi kenuiskolát hozott létre kitartó, áldozatos munkával.
Európa- és világbajnoki címek sora, valamint olimpiai győzelmek kísérték munkáját.
Kozmann György, a kajakszövetség honlapján írt búcsúztatóban mesélt arról, hogy Robi nem egyszer a folyami kompok vezetőivel és a Dunán portyázó rendőrökkel is vitába keveredett csak azért, hogy egy-egy edzést zavartalanul levezényelhessen. Ugyanolyan elszánt és már-már fanatikus volt, mint egyik legkedvesebb tanítványa, Kolonics György, akinek 2008-ban bekövetkezett halálát soha nem heverte ki.
„Amikor elkezdtem edzősködni, azt hittem, hogy csak pár dolog kell hozzá. Hogy elég, ha szakmailag rendben van az ember. De az élet megmutatta, hogy ez nem így van. Hogy ez a feladat sokkal összetettebb. Koló halála után abba akartam hagyni, nem láttam értelmét a folytatásnak, aztán a srácok miatt maradtam és a Pekingben megszerzett bronzérem, amit Kozmann Gyuri Kiss Tamással ért el, bebizonyította, hogy jól döntöttünk. A lapok akkor azt írták, az a hajó C3 valójában és ez igaz is volt. Ott térdelt benne Koló is. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, semmi sem olyan, mint régen. 56 éves voltam, amikor elment, nem hagyhattam abba, bíztak bennem a srácok, csinálnom kellett miattuk tovább. Az edzősködést nem lehet félgőzzel végezni, vagy csinálod, vagy nem. Én végül maradtam, de amikor nap végén kiülök a partra és nézem a Dunát, a gondolataim egy irányba terelődnek…”
Alapítványunk elnöke, Csabai Edvin is megemlékezett Robiról a kajakszövetség búcsúztatójában:
„Bár valójában senkit sem engedett igazán közel magához, de számunkra így is nagyon hiteles volt. Ösztönösen tudta, hogy mire van szükségünk, olyan edzésmódszereket alkalmazott, ami akkoriban még egyáltalán nem volt hétköznapi. Az FTC-ből kerültem hozzá 1993-ban, annyi volt egy edzés a Ludasi-csoportban, mint az előző klubomnál a bemelegítés. Akkoriban még mindenki a mennyiségben hitt, mi pedig magas intenzitással edzettünk jóval kevesebbet. Pontosan tudta, hogy mire van szükségünk, és jó szeme volt a csapathajók összeállításához is.”
Robi nem csak Koló halála után, de a hatvanhoz közelítve is elgondolkozott azon, hogy befejezi az edzősködést. Azonban mindig volt egy-egy tanítványa, akiért érdemes volt folytatni. És feleségén, akivel hosszú évtizedeken át kitartottak egymás mellett, ott volt a másik szerelme, a Duna is.
„Már nagyon régóta vagyok edző, és még hosszabb ideje lent vagyok a Dunán. El sem tudom képzelni az életem máshogy. Ez az én világom…”