Koló: 49 – a barátok szemével
Június 4. Kolonics György születésnapja. Barátok – a róla elnevezett alapítvány kuratóriumának tagjai, illetve annak elnöke - emlékeznek rá és elevenítik fel azokat a töreténeteket, amelyek nem sportolói, hanem emberi nagyságát, kedvességét idézik meg. 49 éves lenne, de ezt fura leírni. Hatása annyira erősen él, olyan intenzív érzelmeket vált ki, hogy mi, akik szerettük, úgy érezzük, hogy a mindennapokan is itt van velünk.
Pető Zsolt:
„2008. május 26, hétfő, 12 óra 20 perc…
Pető Réka Dominika, kislányom, aki ekkor közel egy éve kajakozott a Dunaferr SE-ben, negyedik osztályos általános iskolás tanulóként (amelyet Freinet rendszerű osztályban végzett), egy olyan projekt feladatot kapott, amelyben egy előadást kellett tartania egy híres emberről.
Választása, a friss sportélmények és az általunk Kolóról elmeséltek miatt, Kolonics Györgyre esett. Hétfőn, amikor sorra került, elővette a prezentációját (ebben segítettem neki, hiszen ez volt élete első powerpoint prezije), és sok-sok slide-on keresztül elmesélte, hogy tulajdonképpen kire is gondolt ő. Bemutatta Koló mindenki által ismert és sokak által nem ismert (emberi) arcát, elmesélte osztálytársainak és tanárainak, hogy micsoda nagyság ő, milyen hatalmas példakép, vetített róla képet, videót és egyszer csak, amikor már a prezentáció a vége felé közeledett, kopogtak az ajtón…
kopp-kopp-kopp…
A gyerekek mind az ajtóra néztek, amely lassan, félszegen megnyílt, és kisvártatva belépett rajta széles mosollyal Gyuri, akit eleinte dermedt csend, majd hatalmas taps fogadott. Koló aztán egy kis interjút adott Rékának és a gyerekek közben mind köré gyűltek, mint télvíz idején a hógolyózásból hazatérő, vacogó nebulók, akik egyre közelebb ülnek a tűzhelyhez, remélve, hogy az átmelegíti őket.
És Koló csak mesélt, mesélt, és a gyerekek csendben, szájtátva hallgatták. Aztán megmutatta – mert elhozta magával két edzése között – az olimpiai érmeit, és mesélt a sportág szépségeiről. Az előadás végére sokan elhatározták, hogy kenuzni, vagy kajakozni kezdenek. Réka több osztálytársa is ezután évekig lejárt a vízitelepre, és a sportág szerelmesévé vált.
Koló ezután velünk ebédelt, ami a családom számára is nagy megtiszteltetés volt. Hatalmas tett ez egy ilyen hatalmas sportnagyságtól, amikor felkészülési időszakban lejött Dunaújvárosba két edzése között, hogy segítsen egy kezdő kis kajakos lánynak.
Utólag is, örökké hálás szívvel gondolunk rá, emlékét örökké szívünkben őrizzük.”
Bognár Viktor:
„Kolóval a ’86-os Budapest-bajnokságon találkoztam először, ahol serdülőként a C2-500 méteres versenyszámban álltunk rajthoz. Egyből megakadt a szemem rajta, hiszen úgy nézett ki, mintha éppen a tornaóráról érkezett volna: piros rövidnadrág, fehér trikó és a tornacsukája is pont ugyanolyan volt, mint, amit az iskolában is használtunk. Alacsony és törékenynek tűnő termetével nem tűnt ki a mezőnyből, rám mégis mély benyomást tett; gyönyörűen evezett.
Egy évvel idősebbként csupán egy hangyányival hamarabb érkeztünk a célba, ami bronzérmet jelentett számunkra. (Sokszor jut eszembe ez a verseny, hiszen szinte napra pontosan 10 évvel később Atlantában talán ugyanennyivel győzték le a moldávokat és lettek olimpiai bajnokok Indiánnal.)
Találkozásainkkor kivétel nélkül előre köszönt – szinte soha nem tudtam megelőzni, e téren is felülmúlhatatlannak bizonyult – és állandóan a szintén ’72-es edzőtársam, Vágó Laci formájáról érdeklődött: „ugye nagyon gyors, mi?”
Évekkel később is úgy éreztem magam vele, mint serdülő korunkban, hiába volt már többszörös világ- és olimpiai bajnok félisten, ő pontosan az a szerény budafoki srác maradt, mint korábban és ellenfeleiről is ugyanúgy, mint mindig, a legnagyobb tisztelettel és mondhatni túlzó óvatossággal mesélt.
Sokáig egy népszerű amerikai gyorsétteremlánc támogatottja volt és ebben az időben gyakran megvendégelt minket egy-egy menüre. Ilyenkor a szponzoráció részeként kapott menükártyáit még messze a bejárat előtt pontosan leszámolta, ezzel is kerülve a feltünést.
Szinte minden nap gondolok rá, és bár feldolgozhatatlan, hogy már soha nem tudom viszonozni köszönését, ilyenkor mégis egy aprócska mosoly jelenik meg a szám szegletében, tudva jól, mennyire szerencsés vagyok, hogy ismerhettük egymást.”
Kárai Péter:
"Szokásom volt, hogy minden világverseny után sms-ben gratuláltam Kolónak. Különleges pályafutása minden évben alkalmat adott az elismerő üzeneteimre. A 2006-os racicei Európa-bajnokságon - szokatlan módon - két 4. és egy 5. helyezést szerzett Gyuri. Úgy voltam vele, hogy érmek hiányában nem írok gratuláló sorokat neki, mert még a végén >melegebb éghajlatra< küld azért, hogy ilyen eredmények után elismerésemet fejezem ki. Néhány héttel később Szegeden került megrendezésre a kajak-kenu világbajnokság. A verseny előtt összefutottam Gyurival, ahol a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.
- Ne haragudj, hogy nem küldtem sms-t az Eb után, de féltem, hogy leszúrsz a gratulációért.
- Pedig jól esett volna...
- Tényleg?
- Igen. Ilyen még sosem fordult elő velem. Senkitől nem kaptam üzenetet. Még anyukám sem írt...
Néhány nappal később Koló és Kozmann Gyuri életük talán legnagyobb győzelmét aratták 1000 méter párosban. Nagy fölénnyel lettek világbajnokok. Ezt követően a következő üzenetet küldtem Kolónak.
"Tudom, hogy most kapsz vagy ezer üzenetet, de én is beállok a sorba. Gratulálok ehhez a fantasztikus győzelemhez! Ilyet még életemben nem láttam..."
Néhány perc múlva érkezett a válasz.
>Ezt az egyet vártam a legjobban...<”
Csabai Edvin:
„2006, világbajnokság. Koló Kozmann Gyurival 500 és 1000 párost ment, én benne voltam az 500 négyesben. Szabály volt az egységes versenyöltözet, de mivel ő legendásan babonás volt, egy olyan Helly Hansen felsőt viselt, amit még 95-ben kapott és ahhoz mindenek felett ragaszkodott. A bökkenő csak az volt, hogy abban akadt egy apró eltérés a többiek, így Kozmann Gyuri öltözetéhez is képest is.
Koló olyannyira nem tudott másban gondolkozni, mint az ő Helly Hansenjében, hogy el sem hozta Szegedre magával a hivatalos, egységes felsőt. Az enyémet kérte hát el. Iszonyatos nagy előnnyel nyertek, vagyis új babona született. Gyorsan jött is oda a döntő után, hogy adjam neki a felsőt, ez lesz az új kabala. Mondtam neki, hogy nem adom, hiszen nekem is kell, persze tudtam, hogy oda fogom adni neki, csak húztam egy kicsit. Ő azonban komolyan vette és napokig járt a nyakamra, „bármit megteszek, tényleg kérhetsz bármit” mondogatta, akkor meg még inkább nőtt a mez ázsiója, amikor a másik számban is érmesek lettek. Végül az övé lett és attól fogva abban versenyzett.”
(Fotó: Fülöp Emese archívuma)