Díjjal és kuratóriumi tagsággal ismerik el Horváth Noémi munkáját
A 2019-es szegedi világbajnokságon találkoztam vele először. A Kolonics Alapítvány sátrában dolgozott, az a típus, aki akkor is megtalálja a munkát, amikor egyébként lazíthatna. A Jövő Reménységei ösztöndíjasairól akartam írni. Szép sorjában felhajtotta nekem az összes fiatal tehetséget. De a gyerekek mellett az ő nevét is megjegyeztem. Mert Horváth Noémit nem lehet elfelejteni.
- Ugyan már a kajakszövetségben dolgozol, átigazolt Schmidt Gábor elnök, de a Kolonics Alapítvány minden eseményén ott vagy. Nincs nélküled alapítványi program, de ahogy látom, te sem vagy meg az alapítvány nélkül.
- Igen, összenőttünk – kezdi Noémi. – Emlékszem, amikor az alapítvány honlapjára kellett pár sort írnom magamról és a Kolóhoz fűződő emlékeimről, mint mindenkinek, aki akár kuratóriumi tag, akár más módon ténykedik az alapítványban, furán éreztem magam. Hiszen mindenki ismerte személyesen Kolót, kötődött hozzá. Én 2002-ben kezdtem kajakozni, és ugyan ő akkor még bőven versenyzett, de nem sok kapcsolódási pont van egy gyerekkajakos és egy olimpiai bajnok között. Megilletődtem, hogy akkor én most mit írjak, nem tudok olyan személyes emlékeket felidézni, mint a többiek. Aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy éreztem, hogy egyre több közöm van az alapítványhoz és személyesen Kolóhoz is. A többiek odaadása, lelkesedése által jobban megismertem őt és szép lassan magamévá tettem az ügyet.
- Most már nem titok, hiszen túlvagyunk a díjátadáson, hogy Angyal Zoltán korábbi kuratóriumi elnök után te vagy a második, aki megkapta a Kolonics György Alapítványért Díjat. A méltatásban Csabai Edvin elnök elmesélte, hogy amikor 2017-ben kezet ráztatok, sírtál, hiszen az egyben pályafutásod végét is jelentette. Aztán még nyertél ezt-azt…
- Igen, már az alapítványnál dolgoztam, amikor egyesben a maratoni U23-as Európa-bajnokságon nyertem egy aranyat, és később a SUP világbajnokságon is első lettem. Sőt, idén itthon rendezik a SUP vb-t, amelyen szintén szeretnék indulni. De ezektől függetlenül én már nem tekintek magamra élsportolóként. Dolgozom a szövetségben, nem is keveset, és az alapítvány mindig is a szívügyem marad.
- Olyannyira, hogy ugyan hivatalos bejelentés még nem történt, de immár biztos: az év elején elhunyt Ludasi Róbert helyett téged választanak be az alapítvány kuratóriumába. Vagyis nem csak te érzed úgy, hogy az ügy a tiéd, hanem az alapítvány alapítói és kuratóriumi tagjai is úgy vélik, hogy köztük a helyed.
- Ahogy a honlapra írt bemutatkozásnál zavarban voltam, úgy ennél a döntésnél is. Nincs, akit jobban megilletne ez a hely? – kérdeztem Edvinéket, de ők így döntöttek. Nem tudom szavakba önteni, hogy milyen nagy megtiszteltetésnek tartom azt, hogy kuratóriumi tag lehetek.
- Edvin a méltatásban azt is elmeséltem, hogy egy sukorói eseményen, amikor odaért ő is, azt látta, hogy a szüleid is ott vannak veled és részt vesznek a gyerekek étkeztetésében. Viccesen hozzátette, hogy megnézte a munkaköri leírásodat, és nem volt benne, hogy még a szüleidet is aktivizálnod kell egy-egy alapítványi megmozduláson.
- Nézd, Koló és az alapítvány beszippantja az embert. Hiszen azt látod, hogy mindenki tesz. Önzetlenül. Én azért is kínosan éreztem magam, hogy az alapítványi tevékenységemért pénzt kapok, bizonyos szempontból munka volt. Ellentétben a többiekkel, akik ellenszolgáltatás nélkül tesznek meg mindent azért, hogy jól menjenek a dolgok. Nyilván egy percig sem volt ez számomra csak munka, mert a kezdetektől éreztem azt a plusz tartalmat, ami mozgatja az egészet. Amikor kikerültem az alapítványból, mert átmentem a szövetségbe, elsírtam magam, még úgy is, hogy az utódom, Bánki Lilla nagyon jó fej és tökéletes választás. De ez az egész dolog annyira az enyém volt. A kuratóriumi tagság azért lesz jó, ha majd elmúlik a szemérmességem, mert ha más módon is, de visszakerülök a csapatba hivatalosan is. Nem tudom neked elmondani, milyen jó érzés az, amikor egy Koló futáson százával jönnek szembe a gyerekek Kolós pólóban, büszkén viselik magukon Koló arcképét, kérdeznek róla, gyerekként beléjük ivódik, amit Koló képviselt. És ennek a folyamatnak a részévé válni tényleg felemelő érzés. Ezért örülök, hogy nem kell végleg elengednem.
- Épp az imént beszéltem egy másik kuratóriumi taggal, aki azt mondta, hogy kétféle embertípus van munka szempontjából. Az egyik a rossz munkaerő, aki, ha sokat keres, akkor sem köteleződik el, hanem mindig méltatlankodik. A másik pedig a jó munkaerő, aki zsigereiben megbízható és elkötelezett, mert ilyen az alaptermészete, nem tud másmilyen lenni. Hozzátette, hogy a „Noncsi ilyen szívvel-lélekkel működő ember, akivel nagyon jó együtt dolgozni”. Mondhatjuk azt, hogy munka szempontjából te itt nőttél fel az alapítványi években és ugyan indulsz még versenyeken, de már átfogalmaztad magad, 27 éves vagy, másról szól az életed, mint amikor kezdtél.
- Abszolút, immár a munkában keresem a céljaimat és nem a sportban. A szövetségben nagyon sok a teendőm, két nagy területtel foglalkozom. Mindennel, ami utaztatás, edzőtábor, verseny, szállásfoglalás, hajószállítás, akkreditáció, valamint a hazai versenyek, bajnokságok, válogatók és egyebek szervezése. Nem tagadom, hogy nagyon sok és átfogó ez a tevékenység, de állom a sarat. Az alapítvány pedig immár más mederben folyik tovább, az életem része marad, de a szervezési rész helyett immár kuratóriumi tagként veszem ki a részem a feladatokból. Nem mondom, hogy nincs bennem megilletődöttség, de örülök, hogy folytathatom a fiúkkal azt, amit elkezdtünk, ez egy nagyon szép feladat és megtisztelő számomra, hogy számítanak rám a jövőben is.