Szabó Levente: rengeteget köszönhetek a támogató közegnek
Szabó Levente a Jövő Reménységei programunk ösztöndíjasa. A Szegedi Vízisport Egyesület versenyzője nem csak kajakosként áll helyt kiválóan, de sok egyéb szerepben is. Életéről, karrierjéről mesélt nekünk.
- Tízéves voltam, amikor elkezdtem kajak edzésekre járni. De már ötéves korom óta sportoltam, fociztam, így a sport, a mozgás lételemem volt. Ezenkívül rendkívül izgága, mozgékony kisgyerek voltam, a szüleim látták, tudták, hogy ezt az energiát le kell kötni. Így a sport másik mozgatórugói ők voltak. Anya mindig azt mondja, hogy a gyerekek 14 éves koráig a gyerek és a szülő „együtt” edz. Ha nincs a háttérben a szülő, aki „irányított” szabadidőt alakítson a gyerekének és ebben folyamatosan, következetesen társ legyen, akkor valószínűleg a gyerek nem folytatja a sportot. Az is fontos volt és meghatározó, hogy én tulajdonképpen szerettem is és szeretek is kajakozni. Ezt a sportot nekem találták ki. Az edzésen egyedül edzek a hajómban, egyedül versenyzek, magamra számíthatok a pályán, de van lehetőség csapathajóba is beülni. Itt nincs az az érzés, mint a focipályán, hogy ott vagyok a meccsen, számos lehetőséget látok, de nem jutok labdához, mert a csapattársam nem vett észre, vagy nem akart észrevenni.
- A sikerek lassan jöttek, és ha jöttek is, az elején inkább a hosszabb távokon. Sokan feladják, ha nem lesznek egyből sikeresek. Minek köszönhető, hogy te kitartó voltál?
- A környezetemnek. A szüleimnek, akik mindig azt erősítették, hogy jól csináltam a dolgomat. A hatodik helyet is olyannak állították be, mintha én nyertem volna a versenyt. Ezért a helyezésért 16 éves korig még érmet is adnak. Ez azért nagyon motiváló. Sok versenyre elmentünk, elvittek bennünket az egyesülettől. Nyáron szinte hetente, két hetente versenyre jártunk. Voltak kisebb, nagyobb versenyek. Gyűltek az érmek, amelyeket mindig kitettem a szobámban a falra. Minden nap láttam ezeket és arra gondoltam, hogy a következő versenyen már ezüst- vagy aranymedált szerzek. És az akkori edzőmnek. Ági (Agócs Ágnes) mindig dicsért, motivált bennünket. Ha azon siránkoztunk, hogy nem nyertünk, vagy valamit nem jól csináltunk verseny közben, azt mondta, most megtanultad, legközelebb sikerülni fog. Ezért vártam a „legközelebb”-et, hogy sikerüljön. A szüleim pedig továbbra is vittek rendszeresen az edzésre. Hol apa, hol anya.
- Mi kellett ahhoz, hogy aztán jöjjenek a sikerek?
- A kitartás, a gyakorlás, az edzés, a biztató, erősítő közeg. A gondolat erősítése, hogy meg tudom csinálni. Az egyre jobb helyezések, az egyre fényesebb érmek.
- Egyesbeli terveket szövögettél a Jövő Reménységei pályázatod idején, mi valósult meg belőlük?
- Ebben az évben az ORV-s (Olimpiai Reménységek Versenye) indulási lehetőséget K1 500 méteres számban szereztem meg. Tehát a cél megvalósult. Ezzel az indulási joggal megkaptam a K1 200 méteres számban való szereplés lehetőségét is. Nagyon örülök, örültem ezeknek és nagy izgalommal vártam a versenyt. A célt, hogy mind a két számban döntőbe kerüljek, szintén elértem. Úgyhogy elégedett vagyok az idei szezonban elért eredményeimmel. A legbüszkébb természetesen a K4 500 m-es első helyezésünkre vagyok.
- Édesapád sajnálatos elvesztése változtatott-e rajtad valamit, természetesen a hatalmas fájdalmon kívül?
- Ez egy igen nehéz időszak volt. Erre nem tudok többet mondani, hogy anya volt velem és én voltam vele. Persze ő volt ebben a felnőtt, az erő. Először tettem a dolgomat, mintha mi sem történt volna. Szombaton történt a tragédia és én elmentem hétfőn iskolába, edzésre. Mert így akartam. Volt olyan tanárom, aki csak a temetés után tudta meg, hogy apát elvesztettem. Később tudatosult bennem, hogy most már mindenhova anya visz, hogy nincs váltás, nincs változatosság. Ekkor sehova se akartam menni. És ekkor is anya volt mellettem. Aki vitte a táskám, vitt engem, cipelte a terhet. Mára mondhatom, hogy megnyugodtunk mind a ketten. Apa továbbra is velünk van. A gondolatainkban, a lelkünkben. Egy-egy verseny után kérdezzük, hogy apa mit szólna ehhez. Mennyire örülne, milyen büszke lenne.
- És mennyivel lett szorosabb édesanyáddal a kapcsolatod, akiről azt írtad, csodálatos a helytállása egyedül is?
- Anya volt, anya van, anya lesz. Ő a világ közepe, egyelőre. Ő mozgat mindent. Ő mindenhol ott van, ő mindenben is benne van. Ő takarítónő, szakácsnő, sofőr, ha kell tanár, ha kell barát, ha kell mentor. Veszekedni is csak vele szoktam.
- A sport mellett fokozottan odafigyelsz a tanulásra. Hogy tudod a kettőt összeegyeztetni?
- Nyilván tudom, hogy a sport fontos az életemben, de nagy valószínűség szerint nem fog a nyugdíjas évekig tartani. És még ma sem állíthatom azt teljes bizonyossággal, hogy lesznek olyan évek, amit csak a kajaknak szentelhetek. Szóval kell egy B terv. Az érdeklődésem igen határozott volt már 8. osztályban is, így a középiskolát ennek megfelelően választottam. Örülök, hogy anya nem tiltakozott. A napi edzésekhez kerestünk egy megfelelően rugalmas, de nem túl engedékeny középiskolát, ahol érettségizni tudok és felkészülni az egyetemre.
Számomra fontos az iskolai jelenlét, mert a legtöbb ismeretet, tudást az órákon szerzem meg, az otthoni tanulásra hétköznap nagyon kevés idő jut, azt is jól be kell osztani. Hétvégenként szoktam egy kicsit többet tanulni, és ha lehet, már a csütörtöki órákra is készülni. Az edzőtáborok miatt 10.-ben már sok hiányzásom volt. Napi kapcsolatban voltam egy-két osztálytársammal, akiktől minden este megkaptam az aznapi tananyagot fényképezve, szkennelve. Ha meg nem is tanultam ezeket rendesen, azért mindig átfutottam, hogy „ne veszítsem el a fonalat”. Szerintem az „összeegyeztetés” sikerült, mert életemben először, 10. év végén kitűnő bizonyítványt tudtam odaadni anyának.
- Van-e már konkrét terved a továbbtanulással kapcsolatban? Van-e olyan terület, ami kiemelten érdekel?
- Igen van. Határozott elképzelésem van a továbbtanulásról, a választott egyetemről, de most még nem beszélnék róla.
- Milyen terveid vannak a következő kajakos idényre? És persze a távolabbi jövőre?
- Mivel az előre menetelem a sportban megvan, semmi sem szegte a kedvemet, folytatom az eddigi utamat. Most kezdődik a jövő évi alapozás, a felkészülési idény. Jövőre már az ifjúsági versenyek válogatóin kell megküzdenem az igen népes és erős versenymezőnnyel. Remek kajakosok vannak a korosztályomban és már jönnek utánunk a fiatalabbak is. Mindig azt szoktam mondani, hogy itthon magyar bajnokságot nyerni nehezebb, mint nemzetközi versenyen helytállni. Természetesen célom minél jobb helyezéseket elérni és ifjúsági versenyzőként is bemutatkozni a nemzetközi mezőnyben is. Egyelőre ennyire tervezek előre.