Kulcsár Krisztián MOB-elnök búcsúbeszéde

A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is elbúcsúzott Wichmann Tamástól

Kulcsár Krisztián MOB-elnök búcsúbeszéde

Kedves Tamás!
Még gyerek voltam, amikor 1979-ben először találkoztunk a Fővárosi Nagycirkuszban, a Sportolók a porondon című előadáson. A műsorban javarészt az 1980-as moszkvai olimpiára készülő sportolók szerepeltek, te pedig – mint bűvész – egyike voltál a fellépőknek. A mezőny erős volt, de te kitűntél. Jóképű, sármos olimpikon voltál, akiből sugárzott az életerő és a vidámság. Az azóta eltelt negyven évben is minden alkalommal örömöt jelentettek a találkozásaink, büszke vagyok az ismeretségünkre. Most az olimpiai család nevében búcsúzom tőled: a magyar és az egyetemes sport kimagasló bajnokától.
Tisztelt Gyászolók! Kedves Barátaim!
Wichmann Tamás a '48-as londoni olimpia évében született. Az ő, 18 olimpiai cikluson átívelő élettörténete több nemzedék előtt is példaértékű. Megmutatta, hogyan lehet egy gyermekkori súlyos sérülés után kitartó munkával, szívóssággal talpra állni, és a világ legjobbjává lenni.
A hetvenes évek egyik legeredményesebb magyar sportolója négy olimpián vett részt és három érmet nyert: Mexikóban, 1968-ban párosban ezer méteren szerzett ezüstöt Petrikovics Gyulával, Münchenben egyesben lett második, Montreálban bronzérmet nyert, és Moszkvában is pontszerző volt. Kilencszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok volt, öt-öt világbajnoki ezüst- és bronzéremmel. Ezek az eredmények már életében a magyar kenu legendájává avatták.
Wichmann Tamás egész pályafutását az olimpia szellemisége jellemezte. A gesztust, hogy Moszkva előtt önzetlenül segítette legnagyobb riválisa, a horvát Ljubek felkészülését, az UNESCO fair play-díjjal ismerte el.
Versenyzői pályafutását követően edzőként is dolgozott, sportága iránti szeretetét azzal a féltő gondoskodással adta át a fiataloknak, amellyel az ember csak a számára legértékesebb dolgot közelíti.
Élete során mindvégig szívesen állt a kajak-kenus közösség és az olimpiai család rendelkezésére: örömmel járta az országot, minden eseményre kapható volt, legyen az a Magyar Olimpiai Bizottság rendezvénye, a Magyar Olimpiai Akadémia vándorgyűlése, vagy a Kolonics-vándorkiállítás állomása.
De a szívéhez igazából sokkal közelebb álltak a falunapok vagy a vízparti dzsemborik, ahol a társaság középpontja volt: anekdotázott, főzött, gitározott, énekelt, vagy éppen díjat adott át.
A kajak-kenusokhoz méltóan erős volt. Összeszorított szájjal, őszintén felvállalva, ugyanakkor méltósággal viselte betegsége megpróbáltatásait és küzdött az utolsókig, egészen február 12-én estig.
Kedves Tamás!
A halhatatlan sportolók év eleji összejövetelén találkoztunk utoljára. Még személyesen köszönthettünk 72. születésnapod alkalmából, aztán indultál vissza a kórházba.
Az volt a vágyad, hogy még szurkolhass a tokiói olimpián versenyző magyaroknak. Ez idelent már nem adatott meg neked. Odafönt Petrikovics Gyulával, Parti Jánossal, Urányi Jánossal, Fábián Öcsivel, Bonn Ottóval, Kolonics Gyurival fogjátok együtt skandálni, hogy „ria, ria, Hungária!".

Isten veled!