Jövő Reménységei Program: beszélgetés Kiss Péterrel

Egy rosszul sikerült fekvenyomás okozta vállsérülést leszámítva a téli felkészülés jól sikerült Kiss Péternek, és a sabaudiai edzőtábor lemondása után az első hazai vízre szállásra sem kellett túl sokat várni. Azóta nagyjából minden borul, az olimpia elhalasztva, úgyhogy, mivel az idei szezonban a bizonytalanság lesz az egyetlen biztos pont, leginkább arról a hosszú útról beszélgettünk, amely a tavalyi világbajnoki aranyhoz vezetett.

Jövő Reménységei Program: beszélgetés Kiss Péterrel

Változtattatok valamit a felkészüléseden a tavalyi év sikerei után, vagy haladtok tovább a jól bevált úton?

Igazság szerint idén sokkal többet edzünk, István az ergózást is beépítette az edzéstervbe, de jól ment minden, legalábbis a vállsérülésig, ami miatt vissza kellett venni kicsit.

Az olimpia elhalasztása milyen hatással van a felkészülésre – beszéltetek erről Istvánnal?

Szerencsére az edzéseket nem befolyásolja a járvány. Dunavarsányban tudunk készülni amolyan karantén táborban, azaz lassan három hete se ki, se be.

Hogy állsz közben a sulival?

A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumba járok, és mint általában minden sportolónak, nekem is nehéz a sport mellett a tanulásra is figyelni, de azért igyekszem.

A vírus miatt hogyan oldod meg most a sulit, milyen az online oktatás? A kolesz is bezárt?

Az oktatás online felületen zajlik, a tanárok feltöltik a feladatokat, amiket mi megcsinálunk és elküldünk nekik, és persze tartanak órát videóhívással is. Sajnos, amikor két edzésem van egy napon, nem mindig tudok ezeken részt venni, de igyekszem. A kollégiumban volt egy nagy fertőtlenítés, de én akkor már a táborban voltam, úgyhogy amikor majd visszamegyek, egy szép nagy zsákban vár az összes cuccom a portán. 

Menjünk vissza az időben. Nyolcévesen fedezték fel nálad a Guillan-Barre-szindrómát, egy nagyon ritka betegséget. Hogyan kezdődött?

Magas lázzal járó megfázásos tünetekkel kerültem háziorvoshoz, amit ő nem is gondolt többnek egy megfázásnál, úgyhogy hazaküldött. Egy héten keresztül az állapotom egyre romlott, a kezdeti tüneteket követte a betegségre jellemző végtagzsibbadás is, és amikor édesanyu a karjában vitt vissza az orvoshoz, ő beutalt a Pécsi Gyermekklinikára. Ott egy sor vizsgálat következett, végül a gerinccsapolás eredménye alapján állították fel a diagnózist.

Mennyi idő telt el az első tünettől a diagnózis biztosságáig?

Körülbelül egy hónapig találgattak az orvosok, emiatt a kezelést sem tudták elkezdeni, pedig létfontosságú lett volna, mert a betegség, ha nem is visszafordítható, az nem mindegy, hogy melyik fázisban állítják meg. És persze, végzetes is lehetett volna, ha egyáltalán nem kezdik el a kezelést… viszont ha korábban felismerik a kórokozót, talán még tudnék járni.

Hogyan zajlott végül a gyógyításod?

A kezelés nagyon összetett volt, először a pécsi kórházban töltöttem három hónapot, ahol plazmacserével és vértisztítással próbálkoztak, ez az elején hatásos volt, és tényleg javult az állapotom. Ezután Zalaegerszegre küldtek 2-3 hónapos rehabilitációra, ami azonban nem úgy sült el, ahogy kellett volna, igazság szerint rosszabb állapotban jöttem el onnan, mint ahogy megérkeztem. Pécsre visszakerülve szinte elölről kellett kezdeni mindent, legközelebb pedig már Pestre küldtek, a Bethesdába egy újabb rehabilitációra, ami ezúttal – ha lehet így fogalmazni az én esetemben – rendben lezajlott. 

Mi történt Zalaegerszegen?

Az egész kezelést félvállról vették, vagy csak a lehetőségeik nem voltak adottak, nem tudom. Elő volt írva például medencés kezelés, de ha épp nem találtak rá embert, akkor az nem lett megtartva, és annyiban is hagyták. Ott mondták meg azt is, hogy nem igazán javul az állapotom, hiába a korábbi fejlődés Pécsett, ők ezen, úgy tűnik, nem tudnak segíteni, és valószínűleg soha többet nem fogok járni.

Hogyan lehet innen, ha nem is felállni – hiszen az lehetetlen azonnal –, de legalábbis elindulni bármerre?

Nem is tudom, mi motivált akkor, mert amikor az ember ennyire mélyen és frissen benne van, nem tud a felemelkedésen gondolkodni. Telnek a napok és annyi. Nagyon magam alatt voltam, nagyon sok idő kell a belsőnek is a gyógyuláshoz, de az például, hogy gyerekek között voltam, biztos, hogy segített. Közösségben, másokkal együtt könnyebb átvészelni a bajt, kevésbé roskadsz magadba, mint magányosan.

Hogyan tudtátok megoldani ezt a sok utazást és a kórházban való bentlakást családilag? 

Amikor Pécsett voltam, akkor apa még be tudott jönni hozzám munka után, Zalaegerszegen meg anyu ott tudott velem aludni, de Pestre egyedül kellett mennem. Az én szüleim sosem engedhették meg maguknak, hogy ilyen sok ideig kimaradjanak a munkából, úgyhogy a Bethesdában három hónapig teljesen egyedül voltam. Nagyon durva volt, főleg az elején. Persze az ápolók és a többiek nagyon rendesek voltak, de akkor is nagyon nehéz volt.

Nagyon összetartó és kitartó családnak tűntök.

Édesanyu rettentően lefogyott akkor, szegény nagyon sokat idegeskedett és megviselte, de senkinek sem volt könnyű, apunak sem, csak ő annyira nem mutatta. És persze ott van a bátyám, aki két évvel idősebb nálam, akkor ő is kicsi volt még, nem lehetett könnyű neki sem. De nagyon jó tesók vagyunk. Most, hogy Pesten készülök, itt járok suliba és koleszban lakom, havonta általában csak egy hétvégére tudok hazamenni, de azt mindannyian nagyon várjuk.

A kórház, a kezelés, a speciális iskola több pénzbe kerül?

Szerencsére nem, mert azt tényleg nem tudom, hogyan oldottuk volna meg. A kezelésekért és az iskoláért sem kellett fizetni, az elején, amikor még nem vonattal közlekedtem, és szükség volt rá, betegszállítót is tudtunk igényelni az utazásokhoz. Ez sokat segített. Aztán persze volt, hogy tömegközlekedéssel kilenc órát utaztam, mire hazaértem Budapestről Nagyvátyra.

Rehabilitáció közben van szakember, aki a mentális részével foglalkozik egy ilyen diagnózisnak, aki segít abban, hogy képes legyél elfogadni mindazt, ami történt?

Igen, amikor első körben Pécsre kerültem, jártam pszichológushoz, volt rá lehetőség. De nem mondom, hogy akkor, abban a helyzetben azt éreztem, hogy segít, vagy sokkal nyugodtabb lettem volna tőle. 

El lehet fogadni?

Hát, az elején nehéz volt. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, mit kezdjek az egész életemmel. A Mozgásjavítóban kezdtem újra felvenni a mindennapok fonalát, az iskolai közösségben. De addig azért nagyon sok idő telt el, hosszú hónapok a kórházban, amikor csak telnek a napok, lassan, és minden reggel úgy kelsz fel, hogy az élet örökre megváltozott.

Te eljutottál arra a pontra, amikor már nem álmodozol arról, hogy egy nap újra fogsz járni?

Régebben többet gondolkoztam ezen. Persze most is bevillan néha, hogy mi lenne, ha... De egyre ritkábban. Ma már afelé billen a mérleg, hogy ebből a helyzetből hozzam ki a maximumot. Inkább cselekszem, és teszem a dolgom ahelyett, hogy túl sokat agyalnék azon, ami megváltoztathatatlan.

Mi a legnehezebb a betegségben?

Az állandó bizonytalanság. Hogy nem tudod, hol a vége, hogy meddig lehet még egyre rosszabb. És hogy nem tudod, mi történik a saját a testedben.

Van olyan dolog, amit azért osztanál meg, hogy a hasonló helyzetben levőknek segíts, ami neked is segített, vagy mondjuk segített volna?

Próbáljuk meg megelőzni a betegségeket amennyire lehet, és semmilyen tünetet ne vegyünk félvállról. Sajnos még mindig közhelyesnek tűnik, pedig az életünk múlhat rajta. Azoknak pedig, akik már benne vannak, azt tudom mondani, hogy bármennyire is nehéz, ne hagyják el magukat. Ez főleg az elején szinte lehetetlen, de előbb vagy utóbb tényleg eljön az a pont, hogy el kell dönteni, továbblépünk azzal, amink maradt, vagy beleragadunk a betegségbe.

A pályázatodban azt írtad, az egyik motivációd, hogy bebizonyítsd az ép társaidnak, érsz annyit, mint ők. Sokszor próbálták veled elhitetni vagy éreztetni, hogy ez nem így van? 

Nincsenek kimondottan kellemetlen tapasztalataim, de azért ne tegyünk úgy, mintha nem lenne jelen mindenhol, hogy még csak hasonlóan sem kezelnek minket. És ez nem csak a sportban van így. Előtérbe nyilván nem, de még egy szintre sem helyezik a kerekesszékeseket az épekkel. Ezt még a Mozgásjavítóban is lehetett érezni, mert ott voltak olyan társaink, akik nagyon nem látták át a helyzetet, hogy minden ember mögött egy külön történet áll, nem könnyű történet, és ez nem tetszett. A sporttal könnyen be lehet bizonyítani az ellenkezőjét.

Ha jól tudom, az elején nem igazán tetszett a kajak. Mi változtatott ezen?

Fú, főleg azért nem tetszett, mert nagyon nehéz volt elkezdeni. A kajakban az egyensúly megtalálása az alapfeladat, ami akkor sem mindenkinek megy egy csapásra, ha az ember egészséges. A Mozgásjavítóban Pruzsina István gyűjtötte össze a gyerekeket, hogy sportoljunk, de akkor még nem voltam túl motivált, ott volt a tanulás is, ráadásul egy medencében kajakoztunk, amit akkor egy vergődésnek éreztem. De ő nem engedett el. Egy év telt el különösebb lelkesedés nélkül, aztán kivitt minket a nyílt vízre, a természetbe – az volt a vízválasztó. Akkor azt gondoltam, na, ez király! Végre valami.

Hat évvel később – tavaly – pedig berobbantál az élmezőnybe, a világ egyik legjobb kajakosa vagy. Ez azért elégtétel, ugye? 

Igen.

 

Szerző: Reményi Diána